(a legújabb Apu azért iszik, mert te sírsz bejegyzés kapcsán, 32-perctől: https://www.youtube.com/watch?v=hN54LX6tUZc&t=44s)
Ezt is megéltem végre, hogy definiálva lett a kórismém, mert eddig csak tagadással tudtam kifejezni, azt, ami “bánt”. S hiába szerette is volna a világ rám aggatni, de sem borderline-os, sem neurotikus, sem depressziós, sem mittudoménmi nem vagyok.
Deperszonalizációnak hívják azt az állapotot, amikor is egy külső hatásra vagy simán csak out of the blue, megtapasztalod önmagad minden személyiségréteged mögött, ami innen nézve egy szuper kis halál közeli élmény. Végignézheted a saját temetésed, és onnantól a testedre már csak, mint idegen tárgy tekintesz, de mégis benne kényszerülsz lakni tovább. Pedig mekkora egy orbitális botrány ez, micsoda átverés, amit gőzerővel éltet a világ. Téged, illuzórikus éned.
A tegnap még tintacseppként érzékelt én feloldódott egy kádnyi vízben, és neked onnantól ebben a kitágult tudatban kell létezned tovább, ami önmagában brutális sokkélmény, hisz keresnéd még az ismert ént, de nem találod már. A világnak meg fogalma sincs, mi van veled, szuperérzékenynek hív, elszálltnak titulál, olykor gúnyolódik rajtad, pedig simán csak “normálissá” lettél, eredetivé, hisz eltűnt rólad talmi lényed.
Tudom, hogy Puzsér Robinak is volt egy ilyen pillanatnyi megtapasztalása, és emiatt vagyok közel hozzá, és értem az őt mozgató erőket. A legutóbbi Apuba elhívtak egy színészfiút, aki mesél egy hasonló élményéről, de végül is az egész beszélgetés arról szól, hogy miként lehet ebből az állapotból kijönni.
Hát kérem szépen, ebből nem kijönni kell, hanem még jobban belemenni, mert a “móka” az csak eztán kezdődik. Mert ami történik, az a valóság pillanatnyi gyönyörű felcsillanása, és nyomatékosítom, ezt nem kéne megúszni, és arra gondolni, na de mi lesz eztán ezzel a felfuvalkodott kis énnel, hogy lesz ismét működőképes ebben a világban. Sehogy. Nem lesz, saját ép eszével, lénye szétégésével fizet a valóság bemutatkozásáért.
Emlékszem a saját hasonló megtapasztalásom után két évig tényleg e nagyobb énként próbáltam visszaköltözni a kicsibe, borzasztó idők voltak, pánikokkal, rohamokkal, test elhagyásos élményekkel vezetés közben vagy ölelkezéskor, de simán csak a boltban is vagy a buszon.
Mígnem beláttam, nem félthetem ennyire magam, mert igenis emberi testben akarja megmutatni magát az, ami igazi, és meg ne próbáljak eztán visszakéredzkedni egy biztonságos énbe, mert az azt jelentené, hogy nem értékelem igazán azt a drágakövet, amit megkaptam, hogy megúszásra játszok, hogy túl akarok élni..
Ezek szerint hát huszonkilenc éve deperszonalizáltként élek ebben a testben, innen írok, festek, ölelek és beszélek, és csak azt tudom mondani, megszokhatatlanul gyönyörűen brutális itten..
Ám az biztos, ha nem kapok ezen a helyen egy élő tanítótól segítséget, akkor már szétégette volna az énemet az a tűz, amivel találkoztam, de ő valamit a fülembe súgott, amit én is szívesen átadok annak, aki közel jön hozzám. De amit nem írok le hangosan.
Pedig nem titok, mert nincs titok.