1656, 3.18 m * 2.76 m
nem én leszek az, aki újabb tanulmányt ír az egyik legrejtélyesebb festményről, mely talányának végére senki sem jutott még.
Hisz maga Velázquez is nyitva hagyta a kérdést, hogy vajon a hátsó falon lógó festmény kép-e vagy tükör, melyben az éppen portét álló királyi pár látható. Vagy pedig sosem fogjuk megtudni, kit mintáz éppen a festő, miként azt sem, az alak a küszöb előtt állva a fényből jön vagy oda tart éppen.
Ám az biztos, a képen/tükörben lévő pár ötéves kislánya, Doña Margarita Maria a festmény születését ünnepelendő vagy szüleit üdvözlendő pont megérkezett. Szegény kis pára nem ismeri, mi az, hogy magány, mert minden lépését egy sor kiszolgálószemélyzet lesi. Jaj, micsoda személyiségtorzulásokat okozhat ez..De ezen a képen még angyalian édes.
A Las meninas nem a kedvenc képem, de csak a látvány miatt, pechemre nem tudok elvonatkoztatni a rajta lévő elkényeztetett, már gyerekkorában is uralkodóként pózoló kislánytól, és a körötte folyó cirkusztól. Ám természetesen, ha találkoznék vele a Pradoban ugyanolyan áhítat hatna át, mintha megérkeznék mondjuk a Himalájához vagy a Léna folyóhoz. Hisz e mű léte/jelenléte az emberiség számára legalább akkora jelentőségű, mint egyes természeti jelenségeké. Egy alkotás, amit nem az isten, hanem az ember készített, mégis az isteni teremtés szintjére nőtte fel magát. És erre egyedül a művészet képes.
Ám ami miatt mégis nagyon szeretem, az a benne rejlő filozófia, hisz ez a kép a művészet eredendő szándékára utal, ami pedig számomra az, hogy a kép célja a vásznon túl van. Utal valamire, ami az egész festmény központi eleme, de mégsem jelenik meg annak felületén.
Csodálatos példázza azt, hogy a művészet is csak egy ujj, ami az ismeretlen felé mutat.
Nézzük és szeressük hát így az Udvarhölgyekben az ismeretlent.
