(öt éve írtam, amikor tizennyolc éves rékamamma voltam, ezen a napon, azóta csak cifráznám)
Minden nappal mind többet szóltam a bennem növekvő élethez, gyönyörködhettem az egyszeri lehetőségben, hogy testi formában, anyává érve átélem az egész törzsfejlődést. Én voltam a víz, melyből kiúszik a partra az első bátor élőlény, hogy megpróbálja a szárazföldön. Nem azért tette, mert hitt itt bármiféle haladásban is, mert tudta az nincs. Mozdulnia kellett, előremozdítani ezt a hatalmas idő és tértömböt valami felé. Fejlődés nincs, közeledés van, kidugta hát első kis uszonyát a partra.
Nőttem csak nőttem, túl minden elképzelésen, terebélyesedésem szétfeszített rajtam minden addigi ruhát. De nem csak a ruhát, a bőröm is, a szöveteket, mindazt, ami szakítható és tárgyiasult bennem. Hisz helyet kellett teremtenem, ajtóimat egy születő élet előtt kitárni.
Imádtam, hogy laknak bennem és használnak. Az a kínzó egyedüllét is enyhült, mely talán minden létező sajátja, de az enyém biztosan.
Mikor világra hoztam egy gyermeket, várandósságom okozta elhatalmasodásom nem csökkent. Így maradtam, ily határtalan lényként a térben, melyre egyetlen ruha sem fér rá, így a fájdalomé legkevésbé.
Itt jöttem rá, noha eddig szerepnek hívtam, de az anyaság nem az. E főnév is csak egy jelkép. Anyának lenni a teljes lecsupaszítottság. A létezés legtermészetesebb állapota. Egy ablak, melyen ha kitekintek, nem látok már semmit. Vagyis pont innen látom a semmit és nem akarok ennél kevesebbet.