A világ legnehezebb dolga szeretni, az élet tényleg egyre csak dobja elém a lehetőségeket, hogy feladjam, inkább álljak bosszút, gyűlöljek ott, ahol előbb még imádtam. Nehéz idők, de nem hiszem, hogy száz éve könnyebb lett volna, csak most többet tudunk, látunk, nagyobb a zaj. Mára köztudott, hogy itt mindenki valahol sérült, de ebben a huszonegyedik századi, szétpszichológizált térben egész biztos, hogy már valamilyen pszichés betegséggel is bír. Én is széjjel vagyok okítva és diagnosztizálva nárcizmusból, borderlineból, és nem sorolom tovább, mi mindenből és minek. Gyanakodni kezdek rögvest, ha valaki szenvedélyes szerelmet ígér az elején, vajon akkor nem csak “lovebombázik-e”, ami után majd ugye jön a leértékelés, és a használat utáni eldobás. A sok tudás miatt lassan eltűnik az ártatlan, öntudatlan szerelmi időszak, mert a nulladik percben már diagnosztizálunk és kategorizálunk.
Megint hajnalban ébredek, egész testemben érzem e kettéhasadt világ kínjait, ha meg sem mozdul, akkor is fáj benne lenni. A világét, melynek léte a legnagyobb átverés, a hazugság csimborasszója, mely valami téves kód miatt elhiteti velem, hogy, mint valóság létezik.
Hogy létezik bármi más is, mint szeretet, és itt nem állok meg, szerelem, ami a minden jelenség mögött izzó fertelmes, borzasztó gyönyörű valóság. És ami – mert nem tudok védekezni előle – minden pórusomon belém hatol, szétváj, és napról napra hódítja vissza belőlem magának a területeket.
Mert csak szerelem van és én – mint személy – egy élősködő rajta, aki előbb vagy utóbb csak vesztes lehet, mert a szerelem az erősebb.
Mégis ki mer itt gyermeki tisztaságban végigélni egy ilyen kemény, igazságtalan, hazug életet? Pedig semmi más valódi erőforrásunk nincs, csak a szívünk, az ártatlanságunk.
És akkor eszembe jut a legutolsó festményem, ahol tényleg szinte kifestettem magam a gyötrelemből, ahol egy engem háromszorosan is megalázó helyzetet emelek fel, tisztítok le.
Három, a nőt lealjasító, használó férfiből vonom ki az anyagot, a haldokló matériát, és varázsolom vissza angyallá őket. Az egyik elárult, a másik letagadott, a harmadik lopott, és többet állított magáról, mint aki. Három emberi létező, akik a nőre törtek, arra a nőre, akinek azon kívül, hogy az bűne van, hogy halandó énnek képzeli magát végső valódisága helyett, még szókimondó, egyenes, és konfrontatív is.
Bezzeg ha hallgatott volna, akkor most hárman csapnák neki a szelet. De utálom a romantikát, a szmájlit, a hazug mosolyt, a szép virágos vasárnapot kívánokot, utálom a játszmát, a játékot, a maszkot, a félrebeszélést, a sunyiskodást, a lopást, az elhallgatást, a letagadást. És kötelességemnek érzem, hogy legalább ezek leleplezésével ne ölbe tett kézzel nézzem végig, amíg mind elpusztulunk.
Itt van előttem a legutolsó festményem, nem tudok hova bújni előle, ha becsukom is látom, ahol fürdőkádnyi óceánomban lemostam magamról a világ okozta gyötrelmet, és áthatoltam az összes gyalázatos fájdalmamon, amit – az éretlen – férfi okoz a nőben.
Nem nem álltam meg egyikőjük “belső gyermekénél” sem, akit így-úgy-amúgy abuzált a sors, és ami miatt kódolni sem tudja, mi az, hogy szeretet, mert csak a másik használatáig jutott el. Sem annál, hogy magára hagyták kétévesen napokra, és azóta nem tudja kiheverni az ott átélteket, és emiatt is én kapok. De a magzati állapotánál sem, amikor az anyja az abortusz bizottság előtt ült, és ami miatt egész életében többet állít magánál, mint aki, hogy legalább így bizonyítsa azt, hogy van értéke. Nem állok meg senkinél, még az angyalnál sem benne, de ez az utolsó, amit le tudok rajzolni.
Vázlat végső kiszabadulásra
Hogyan mondjam el, mutassam meg, hogy értékesek vagytok egytől egyig férfiak? Alanyi jogon érdemesek a szeretetre és a szerelemre, hogy gyönyörűek vagytok még azelőtt, hogy egyetlen mezt is vennétek magatokra?
Ezzel a védtelenséggel semmi eszközöm sincs, hogy megóvjam magam attól, hogy belétek ne szeressek, az angyalon túli valóságotokba.
Ami van és örök és nem változik, és ami igenis ad egy stabil támaszt ahhoz, hogy merjelek szembesíteni titeket a mocsokkal, amit a világ rátok kent. Mert nem tudom végignézni, ahogy eltűntök, ahogy kialszik a szemetekben a fény, hogy leértékelitek magatokat, mert nem látjátok az istent, az önvalót, az énvalót mindenek felett. Különben nem tennétek ilyet.
Amíg lélegzem és mozogni tudok erre a szépségre foglak emlékeztetni titeket, de ahhoz meg kell nevezzem a rajtatok élősködő parazitákat, melyeknek a leleplezés a vesztük.