Ferenczy Károly Ábrahám áldozata című festménye
Milyen jó is lenne egyszer éjszaka egyedül bemenni a Nemzeti Galériába, és mécsessel nézni végig a kedvenceimet, és akkor nem kellene azon pironkodnom, hogy majd meglát a többi látogató, mikor ott állok egy szál önmagam, teljes extázisban egy-egy kép előtt.
Mi lehet az az ölelés, mely bizonyos képekből bukkan elő, vajon csak odaképzelem vagy tényleg ott vannak? Vajon csak fantáziálom magam vagy tényleg itt vagyok? Szóval hagyjuk már a választ.
Az este iszonyat randevúm volt, gondoltam, ha már megvan a múzeumok éjszakája jegyem, felszaladok a várba a Gulácsykhoz újra, na de olyan hosszú sor állt a bejárat előtt, hogy úgy döntöttem, felmegyek inkább csak az első emeleti mosdóba, mert ez így sok nekem.
Akkor szólított meg, pedig hányszor elsétáltam már előtte, kívülről tudom, az első emelet jobb oldali teremben, melyik kép, hol lóg.
Ferenczy Károlyt egyértelműen Hamvas Béla hozta közel hozzám, míg a másik három igazságkeresővel – Gulácsy, Csontváry, Vajda – tudok mit kezdeni, Ferenczy esetében előbb szerettem bele Béla leírásába, mint abba, amit láttam. Tegnapig..
Az Ábrahám-féle történet az egyik borzasztó kedvencem a Bibliából, hisz ez az a rész, mely egyértelműen arra utal, a legvégső, legnagyobb mozdulatot, az önátadást lehetetlen az emberi oldalról megtenni. Ezért isten embertelent kér, a gyermekünk áldozatát.
Na, aki ezt felfogja, nem örömködik az életben többet, mert tudja, amíg el nem indul a hegyre, késsel a kezében, addig az élete egy krajcárt sem ér. És elég kellemetlen megkérdezni magamat, na ehhez képest, nagyszájú, hol jársz?
Ábrahámi lépéseink lennének az első valódi mozdulataink, melyek először tennének méltóvá az életben ahhoz a szóhoz, hogy ember.
Hiába a rossz megvilágítás, az esti tömeg, ez a festmény, a rajta a fiát az apjától megvédeni vágyó angyallal, lelépett az éjszaka a vászonról. A semmi materializálódott az anyagban és magához ölelt, sőt nyilvánvalóvá tette, ölel már engem, mióta vagyok, csak nem rá figyeltem.
A festészet az egyik legutolsó híd, mely a valótlanból a valóságba vezet, de csak vezet, oda nem visz el semmi, és ugye ott egy ponton túl én is rettentően útban leszek..
De isten e festmény szerint, megkegyelmezett és abban az éjszakai ölelésben megsúgta, ne félj az átlépés legnehezebb részét majd megcsinálom helyetted.
