A sárban, a párolgó tetemek vérében is felcsillan a nap. A rohadó hús jó táptalaja az első virágoknak. Ausschwitzba is beköszönt a tavasz.  A nap nem törődik a jelenségekkel. Nem is tud rólunk.  Csak sugároz.
A fény törése okán úgy tűnik, itt világok születnek. És olykor, valami “elhibázott” fénytörés során “auschwitzok” keletkeznek. Egyszer csak megjelenik a fényből a legszörnyűbb képzelet..


Csak annak tudom elhinni, hogy ismeri a fényt, aki Ausschwitzben is felismerte. Mert naná, hegytetőn ülve, padlásablakból tengerre nézve én is látom felcsillanásait.

Bird on barbed wire

Edith Eva Eger egyike azon hetven embernek, aki a 15000 Kassáról elhurcolt zsidó közül visszatért. “Kutatómunkája” eztán csak arról szól, hogy élete mozijában”lebontsa a filmet a fényről”. S csak  a fény maradjon.

Békeévekben persze, hogy szeretjük a mozit, és ritkábban jut eszünkbe, vajon milyen különös anyagból szőtték, amit élünk és remélünk. Ha szörnyű, kínoz és ipari méretekben gyilkol, akkor egyszerűen nincs más választásunk, mint forrása felé fordulni.

Honnan bukkansz fel te film és az összes szörnyű szereplőd?  Ez a kérdés az egyetlen valódi esélyünk a gyógyulásra. Itt derül ki igazán, ki volt Mengele, Hitler, és, hogy van-e valójában hatalmuk felettünk. Itt derül ki, egy rémes film szereplői ők is, ahol éppen az áldozat, a zsidó kislány szerepkönyvét kaptam. De valójában ebben a filmben mindannyian csak egy fénytörés vagyunk.
Boldog életből nem akarunk szabadulni, de a kegyetlenből minden pillanatban. A szabadság nyila nem a jelenségek felé mutat, hanem a mozi felbukkanásának irányába.

Edith Eva Eger elvégezte a legnagyobb művet, saját mozijából eltávolította a filmet, így csak a fény maradt.

Más iránya nem lehet a szabadulásnak. Mert a film sebei sosem fognak begyógyulni, a lábánál összekötözött vajúdó nő látványának retinánkba égése, és az  emberi húsba harapó, az éhségtől már félőrült férfi képe után egyetlen egészséges pillanatunk nem lehet. Ha ez itt és így megtörténhet egyszerűen kizárt, hogy az életben pihenőhelyre leljünk. Ez a hely nem erre való, itt a fény bárhogy és bármikor kénye-kedve szerint törik, és vetíti fel elénk a legszörnyűbb képeket. Innentől nem keresünk mentőövet a jelenségek között.

4084584_5

 

De azért hadd írjam le a csalódásomat is. Nagyon kedveltem azt az Edithet, aki a könyvet írta, és saját valódi gyógyulására tör, ezzel  reményt adva más sebesülteknek is. Ám nagy volt a csalódásom, amikor az On the Spot tévéműsor egyik epizódjában megláttam a 90 éves , plasztikai sebészek csinosította, sorozatra gyártott amerikai nénit. Vajon ez az őszinte, finom lény, aki ír, hol és mikor csábult el? Mikor lett Barbie baba, na jó, Barbie néni belőle? Talán akkor kezdődött,  mikor menekültként Amerika partjaira ért, és a szárazföldre már “amerikai” maszkban lépett? Ír is erről a könyvben..

 

maxresdefault