Útjaim végén, minden ígéreten, reményen és örömön túl eljutottam közös alapunkig, a fájdalomig, oda, ahol egyedül rokonok vagyunk emberek. A lángoló kín és a gyötrelem, mint legutolsó jármű vitt tovább a teljes feladáshoz, ahonnan már csak elrugaszkodni lehet. Ide, ahol már csak egyetlen egy ténybe kapaszkodok, hogy van víz, hogy létezik, ahova most visszatérek.
Zuhanás közben odaintek még a fagyizónak, gondolatban megköszönöm neki az összes ízt, de már nem tudok betérni hozzá. Nem bírom tovább, nagyon fáj, nincs időm, nincs idő, elfogyott.
