Miközben esőben is hosszú sor kanyargott a berlini Caspar David Friedrich-kiállítás előtt, addig a Gemäldegalerie hatalmas termeiben a legnagyobbakra alig voltak kíváncsiak páran. Ott fogalmazódtak meg bennem újra e kérdések.
Filippo Lippi festménye
Vajon létezik-e egy műtárgynak önmagától ereje, vagy mi vetítjük-e belé, mert mi ismerjük csak az istent, akié az egyedüli erő? S vajon egy több évszázaddal ezelőtt megfestett kép őrzi-e az alkotó akkor beletett energiáját, amit ha a mű elé állunk magunkba szívhatunk? Sőt, továbbmegyek..
Vajon tényleg átélhető-e a képen át a szellem, az úr, aki a hetedik napon hátradőlt, és átadta nekünk a stafétabotot, hogy alkosson tovább? Mert látta, művével nem készült el..És lényegében azért teremtette az embert, hogy az folytassa a műveletet?
Berlin Gemäldegalerie
Vagy mindez csak kitaláció? Mint ahogy én is az vagyok, aki mindezt leírom.
Nem tudom, csak azt, hogy jó ideje “használom” az egyes műtárgyak erejét.
Tintoretto festménye
És még valami, vajon a képek előtt átélt gyönyör, tetőtől talpig minket átégető szenvedélyes élmény nem ugyanazon minőség-e, mint amit szerelmes pillanatainkban felismerünk? Na meg mindez nem rokona-e a halál előtt megérzett végtelen boldog sóvárgásnak? Legalábbis, amikor én “múltkor”, jó harminc éve a halál szomszédságában jártam, így tapasztaltam, és azóta nekem szerelem, művészet, halál kéz a kézben járnak. Miközben tudok arról, persze, hogy tudok, hogy sosem születettem meg, és így soha el nem múlhatok.