A híd, mely az ismertből az ismeretlenbe vezet. Végig kell rajta menni, nem lehet előbb leszállni, kiszállni, semmilyen űrhajó útközben nem segít. Pedig próbálkoztam félúton eggyel, de hála a víz hatására eltűnő fantomtollnak még le tudtam időben törölni. Így indultam e héten hétfőn. Hívtam a cicát, üljön most modellnek, ő az, akit csak remélek, hogy egyszer majd megértek, ő az, akinek semmibe vesző tekintetét úgy imádom nézni.
Híd alatt partra vetett csónakok kapálódznak, víz sehol, mégis vágyják már a partokat. A cicával ellentétes irányban haladnak, vele most senki nem jön, ezt a végső, kényelmetlen utat egyedül kell megtennie.
Amikor ideértem a képpel már sejtettem, hogy anyámat rajzolom, az ő évek óta tartó, ám az utóbbi két hétben a végpont felé bekanyarodó most már direkt útján. Éreztem, hogy ejha, ennek a képnek most tétje van, hogy azt festem, ami történik. Most és itt egy számomra nagyon meghatározó ember utolsó nagy küzdelmét örökítem meg. S miközben az egész lénye, mint parta vetett hajók sokasága a mezőn próbált a partok felé haladni az életbe vissza, Ő már ott ült megnyugodva a végeken.
Pedig milyen szép is lehetne egy margarétás rét önmagában, de nem a hajóknak. Itt talán már kedd volt. Bementem a kórházba, mint az elmúlt két és fél hónapban oly nagyon gyakran. Épp hárman álltunk az ágya mellett, sokan voltunk neki. Amikor egy picit kettesben maradtunk, megfogtam a kezét, forró volt, de nyugodt. Mi van, ha cica nyugtatta meg, mi van, ha tényleg össze van kötve festmény és az élet, és amit lerajzoltam, megjelent ott benne is. Megnyugtatta a cicám, a cicánk, a fekete.
Az utolsó találkozásunk pontosan ilyen volt, anyu nézett valahova, nem is pislogott, nem értettem, hogy bírja ki ilyen sokáig. S erősen fogta a kezem, az arcához húzta, akarta, hogy cirógassam. Jaj, de jó volt nekem, egy életre feltöltődtem anyai szeretettel, talán még sosem éreztem ilyen erősen, hogy szeret. Most, hogy már a karaktere már alig takarta el látva látszott, itt volt (VAN) Ő.
Nézett valahova, én is próbáltam “oda”..de én csak az akváriumot láttam, a hőmérővel és a lélegeztetővel, és abban csak reménykedek, hogy ő meglátta a tengert is.
Van valami gyönyörűség a halálban, ami az életben nincs jelen. Próbálom lefordítani Papaji egyik mondatát, és neki hiszek, nem a félelmeimnek..