a március 15-i ünnepi események helyett tegnap egy másik típusú tömegrendezvényen vettem részt. Mert úgy hiszem, azelőtt, hogy fajunk újabb egységesülési kísérletében szerepelnék, egy másiktól kell leckéket vennem. Ez itt így nekünk réges-régen befellegzett, sőt, azt hiszem, emberi rendként, ennyi különálló énként, dölyfös, pökhendi, egoista szigetként, ami lehet jobbos, balos vagy éppen centrista – melyek közé én is tartozom természetesen – soha semmilyen esélyünk nem volt érdemi létezésre. Maximum arra, hogy minden pillanattal csak távolodjunk az elképzelt istentől, akinek ősképét mind a szívünkben hordozzuk.
Tegnap a madarak röptéjében gyönyörködtem a fiammal hazánk egyik legkevésbé frekventált, elhagyatott részén. Már maga a látvány “demisztifikálni” kezdte hála istennek a személyes részt bennem, s arra az összetartozási vágyra emlékeztetett, mely megelőzi emberi mivoltom.
Néztem őket, és lassan megértettem, amit meg nem érhetek persze, de mégis valami sejtés bukkant fel bennem madárnyi koromból. No mert én is végigjártam az létezések talán összes stációját, és hittem azt, az emberi faj lesz a korona, a legutolsó.
Egy ideig csak döbbenet volt részesem, aztán mind nyilvánvalóbbá lett a titok. A madarak tízezrei úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a sejtjeim, melyek együtt tesznek ki egy egészet, és képesek egyként mozgatni egy egész emberi testet.
Nincs különálló tudatuk, hanem mind ugyanannak a közösnek a részei. A madár híján van a trónra ültetett, személyes éntől, melynek okán mi itt emberek egymás ellenségei, farkasai lettünk, és soha nem szerettük, mert a másikban egy másikat láttunk. Így volt ez mindig is. Emberként sosem voltak jobbak az esélyeink. A madár viszont (még vagy már?) híján van a trónra ültetett személyes éntől, mely ledöntötte onnan az istenit.
Ez van, ez a mi szerencsétlen sorsunk, az egyetlen közösségünk. Fájdalmunk, gyalázatunk a közös alapunk, és ez is rendjén van így. Örömködni még nincs okunk, de innen lehet elindulni.
Igen, van bennem egy kis science-fiction..hiszek az emberi faj továbbélésében, és azt is tudom, most zajlik a kiválasztás. Veszni fog a férgese, csak az éli túl és lesz alapanyaga egy új rendnek, aki önmagában elvégzi a legnehezebb munkát, és madárrá lesz, vagyis ledönti a trónról önnön mérhetetlen egoizmusát. Itt csak az győz, aki “beleszeret istenbe”, a közös madártudatba, és magát végre a második helyre állítja.
Ez amúgy a poliamor közösségek alapja is, mely a jövő társadalmi rendjének bázisa lesz. A páros, a kárhozat felé araszoló kor lejárt, számomra a monogámia tényleg a mámiké..
Aki gondolkodik, érez és igazi változást akar, az régen maga mögött hagyta ezt az avítt, minket a vesztünkbe sodró modellt, és éppen a madaraktól vesz leckét, mert bizony az újra, az eljövendőre fel kell készülnünk.
Ezek az évek – miközben lehet kizavarnak az unióból, és országuk a lealjasodás szigete lesz – a felkészülés időszaka. És Magyarország jó hely a felkészülésre, mert itt tényleg annyira botrányosan szar lesz, hogy valódi segítségért fogunk esdekelni, és azok a madarak.
Néztem őket, és átéltem az örömük, bizony majd szétszakadt a mellkasomban a boldogság. Megkaptam tőlük a leckét..Csak azt kell tennünk, amit ők, korlátozott énem helyett egy jobb irányba figyelni, egy jobb irányt imádni..
Minden pillanatban.
