Nem értem, sőt nem is akarom megérteni ezt a nagy össznépi hujákolást boldogság témában. Szóval, aki itt boldogságért kampányol, az merre jár, de tényleg? Mert persze örömteli pillanatokat én is ismerek, sőt azt is tudom, hogy a legutolsó alapzatunk, a fájdalom alatt végtelen fényesség van, ami olykor átviláglik az életbe, és azt sejteti, ha mindent odaadtál, tied lesz a legszebb királylány/ királyfi, ám azért az ahhoz vezető útról tudnék mesélni.
Boldogságunk nem más, mint egy minket eltakaró mezünk csupán, ami olykor egy életen át is kitart, ha épp megfelelő körülmények közé születünk, vagy épp a személyes vágyaink összefüggnek az akarattal, ami sorsot írt nekünk, de ez utóbbi azért gyakran nincs így.
Engem a kicsik hívnak, az elesettek, akiknek fáj, de csakis azért, mert a kínjaink idején már meztelenebb vagyunk, és közelebb ahhoz az alaphoz, amit meg nem érhetek. Engem sokkal inkább a jaj és a nehéz idején találnak meg az emberek, a boldogok elkerülnek, mert tudják, hogy veszélyeztetem az örömüket, azzal, hogy megkérdőjelezem azt.
Fájdalmaink ezer arcúak, az emberi lét szenvedés, nem én mondtam ez, naná.. És van közöttük egy, aminek mibenlétét nem vesszük eléggé komolyan. Együttérzünk gyász, betegség idején a másikkal, de ki nyújt kezet azoknak, akik szerelem idején sérülnek. A tényleges halál nem a vég jelképe, csak az átalakulásé, ha elvesztünk valakit, gyakran halála után azt érezzük, az illető jobban szeret. A halál ajtót nyit a valóságunk felé, és nem bezár, és sok kapcsolat akkor képes kiteljesedni, ha az egyik leveszi a testét. Ezt tanúsíthatom.
A fájdalom tizenhat színe, 2020, 85*85cm
Viszont ha szerelem idején hagynak el, az a tényleges vég és pusztulás. Arra nincs gyógyír, azt nem lehet feldolgozni, elengedni, újat keresni helyette..A szerelmes ember az ártatlanság maga. Soha senki sem lát annyira kiszolgáltatottan, annyira meztelen, mint akibe szerelmesek vagyunk. Ilyenkor ebben a módosult, de valójában önnön valódiságunkhoz nagyon is közeli tudatállapotban, színről színre fedjük fel magunkat. Miként elképzelt istenünk előtt, mikor meggyónjuk szívünknek örömünk és bánatunk. Szerelemben elhagyatottságban olyan lenni, mint istentől elhagyva, mert neki merjük még magunkat ilyen meztelen felfedni..
Ez létezésünk leglecsupaszítottabb jellege, ahol ha bántanak nem valamelyik személyiségrétegünk sérül, hanem a szívünk maga. Nem csodálkoznék, ha egy kutatás kimutatná, a legtöbb szívbetegség, érrendszeri elváltozás mögött elhagyott, megsértett szerelmesek állnak.
Nyújtsunk a szerelemtől szenvedőknek segítő kezet azzal, hogy együttérzünk velük. S ha tudjuk, vigyük velük a fájdalmunkat. Szokjuk csak, velünk is előfordulhat. Ne kicsinyítsük le a fájdalmunkat és nem osztogassunk életvezetési tanácsokat, hogy majd jön másik és lesz tovább. Bizonyos szempontból ilyenkor nincs tovább.