az életemet azért kaptam, hogy a saját bőrömön átélt tapasztalatokat átélve látleletet készítsek arról, milyen állapotban van az emberiség általában, és gyógyírt keressek magamnak, másoknak..
Kutatási területem a párkapcsolatok, mert azokban lehet a legpontosabban rálátni a társadalom tényleges szellemi, érzelmi, intelligencia állapotára. Sehol máshol nem látszik ennyire jól, mennyi seb borít minket, milyen nyomorultak vagyunk, és egész biztos, hogy nem így terveztek el minket eredetileg.
Mindehhez egy húsz éve etikus, nyitott, ennyi idő után ki merem jelenteni, igaz szereteten és bizalmon alapuló házasság az, ami alapot ad. Ebben a hónapban ismertük meg egymást harminc éve, és kilenc év után nyitottunk, és egész biztos, nem így képzeltem el az elején. A poliamoria isteni forgatókönyvéről semmit sem tudtam.
Életem kísérleti laboratórium, szerelemkórház, ahova férfiak járnak, de nőket is szívesen látnék, persze, jó lenne, ha nem kórházként kellene működnöm, jó lenne csak ünnepelni, hogy szeretünk, de ehhez először meg kell gyógyulnunk, ami nem más, mint közvetlen utat kell találnunk a saját szívünkhöz. Amihez nem kell semmiféle istenkép, sem tanítás, csak valami eszméletlen erős elhatározás, hogy akkor is a szívet választom, ha az a legabszurdabb akadálypályákon rángat át.
A férfiak javarészt nagyon sérültek, persze a nők is, de én mert heteroszexuális vagyok, velük kerülök szerelmi történetekbe, és látszódunk csak igazán. Szóval én is sérült vagyok, biztosan, csak én tudok a gyógyszerről, ami segít és használom is, és nem riadok meg a nehéz helyzetektől. Most a legutolsó esetet mesélem el, vérzik a szívem tőle, és semmi más gyógyszerem nincs, tényleg szó szerint, mint a saját vérem, lényegem, egzisztenciám, a velejem, ami változást akar, és ehhez széjjel tárja önmagát. Vegyétek és vigyétek, igyatok belőle.
Nem rég a semmiből előkerült egy régi szerelmem, egyből tárt karokkal fogadtam, még akkor is, ha már lakik most egy, sőt több férfi is a szívemben, mély szerelemmel. Elfér, naná. Napokig hallgattam drámai vallomását, megtudtam, hogy a második házassága sem klasszikus, sem teljes, ugyanis az asszony szerelmes lett, és ő azóta ő is társat keres, hogy el tudjanak indulni a poliamoria útján. Persze a feleség már az első lépésnél sérült, mert az új szerető nem érti, hogy otthon férje van, és akkor ő hogy fér a képbe.
Érzem, hogy súlyos, nagyon súlyos esetről van szó, a férfim levelei esdeklőek, könyörgőek, nem kell több, mint egy nap és pontosan ott állunk az éterben, ahol annak idején abbahagytuk,ott ahol elmenekült előlem, mert nem bírta el azt a súlyt, az egyenességet, azt a tüzet, amit kértem, pontosabban, amit a szerelem kért. És amit most is kérne,hogy végre meg tudjon gyógyulni a képzetektől, vallási, erkölcsi szabályoktól sokat szenvedett szíve.
Gyónt nekem, bocsánatot kért a múltért, így hitelt adtam a szavainak. Együtt keltünk, feküdtünk a virtuális térben,és egy reményteli lehetősége is kiviláglott bennem egyszer majd a találkozónak, annál a hegynél, ahol 2009-ben megismertük egymást..addig a pontig, amíg arra kértem, hogy jó szép ez így, de itt az idő, bevonni a feleséget is.
Elég a fantáziálgatásból, a következő lélegzetünkre sincs garancia. Sürget minden perc, egyetlen cél maradt, ki kell szabadítsuk a szerelmet abból a béklyóból, amibe bezárta a vallás, és ami miatt szenvedünk. És pont emiatt csodálatos lehetőségként üdvözlöm a nyitás felé forduló feleségét.
Könyörgök, hogy hívjuk be az asszonyt közénk ebbe a szépséges, virtuális térbe, ahol isten lássa lelkem, nem a „dugásról” van szó, hanem a szerelemről.
Ezen a ponton rögvest megálljt érzek, udvariasabb, távolságtartóbb levelek jönnek, hirtelen nem ér rá, és ritkábban ír. Csendben maradok, nagyon fáj, de nem zárom be a szívem. Aztán még jön egy borzasztó, égető, Shivával és Shaktival, tantrával és Kálival kidíszített levél, afféle szürreális szexuális körutazás a testben, aminek undorító módon levágja a végét. Ott már a templomi restaurátor szólal meg belőle, aki évek óta hallgatja a papokat.
Saját szépséges lángolásának megy neki, újra és újra, ó borzalom, végül is nem kisebb bűntényt követ el, mint önnönvalójának legártatlanabb megnyilvánulása ellen tör, ami vágyként, izzásként fejezi ki magát. Isteni szakrális vágyként, ami nem mocskos, hanem a szentség jelenléte az anyagban.
Aztán néma csönd. Harmadszorra is elmenekül. Én meg egy levelezőlapot veszek, és írok a feleségének, szépen kérem, mentsük meg a férfit saját képzeteitől, a berögződéstől, hogy bűnös, hogy a vágy ördögi. Hogy úgyis mindennek vége.
Igen mindennek vége lesz, egyedül a szerelemnek nem, de ahhoz most kell cselekednünk, és jelen esetben ennek a három embernek, a feleségnek, a férjnek és nekem. Életmentő operációra kell felkészülni a szerelemkórházban, amihez a testemet a lelkemet adom, mint e világi forma, hogy legyen helye manifesztálódni az anyagban.
Könyörögve kérem az mentősöket, siessenek, érjenek még ide hozzám a férfivel, ne ellenkezzen, adja meg magát végre, ez az utolsó esélye, mert ha harmadszorra menekül el tőlem, vagyis önmagától, aki a szerelem, akkor számára tényleg nem marad semmi..
Ez az eset noha velem történt, de valójában közös történet ez, megesik napjában százezerszer a világban a ránk erőltetett vallási, társadalmi béklyók okán, melyeknek egy célja van, a szerelem szétzúzása, jövő-menő érzelemmé süllyesztése, hormonoknak kiszolgáltatott lila köddé aljasítása.
Mert ha a szerelmet sikerül bezárni egy kelepcébe, meg van mentve a kettétört világ, mert arra egyedül a szerelem őrült ereje veselkedik valós veszélyként.