Az élethazugságok a nem létező önismeret miatt kerültek a történetbe. Az önismeret szót pedig elhasználta a spirituális egyház, a pszichológia, és a halandó énből alkotja éppen az aranyborjút. Akkor aztán – ha halandóságunk kerül a trónra – lesz kit imádni, akkor aztán olyan tiszták, gyógyultak, harmonikusak leszünk, hogy már majdnem úgy nézünk ki, mint egy angyal, amíg persze nem jön egy hurrikán, hogy besározzon újra.
Nekem szerencsém van, mert mindennemű kurzus, segítő nélkül egész fiatalon “megismerhettem” önmagam, megismerhettem azt, hogy az amúgy terápiára és gyógyításra, szeretgetésre szoruló részeim úgy robbannak le rólam, ha azt én úgy akarom, ha az a sorsom, hogy ihajj.
Ez volt az a pont, amikor kénytelen voltam realizálni, akit eddig énnek hittem, hát bizony nem én vagyok, csak leplek rajtam. És még a legintimebb, a legtitkosabb is eltakar. Ettől kezdve nem, hogy nem akartam rejtekezni, esélyem sem volt rá.
A robbanás hatásai visszafordíthatatlanok voltak, és onnantól soha többet nem tudtam magam egyetlen takarómmal sem azonosítani.
Mária Magdolna imádata, 2024, 84*84cm
Azóta beszélek minderről bátran vagyis inkább természetesen, azóta nem érzem kellemetlenül magam, ha a szexualitásról van szó, mert tudom, még a legmélyebb kéj bennem is csak egy takaró, meg akkor sem, ha a szerelmem mellett megszeretek egy másik férfit is, és a férjemnek mindezt elmesélem a reggelinél, a gyerek, aki közben már felnőtt lett, meg legyint egyet, naja, mutter, már megint.
Megszokta, a természetes beszéd az élete része, nem is érti, a barátja anyja miért nem mondja az apjának, hogy szeretője van. Persze érti..mert ő is ebben a világban él, szegény. És nagyon féltem, mert hazudik a korosztályom, mint a vízfolyás, és most neveli fel az utódait, szóval mire számítsak..
Az élethazugságaink azért léteznek, mert egy személyes énnel azonosítjuk magunkat, a ruháról hisszük azt, hogy mi vagyunk.
És közben suvickoljuk az aranyborjút, a halandó ént, és már majdnem mindenhol ragyog.
Jaj, csak mit kezdjek a féltékenységemmel, az irigységemmel, miért is menekülök attól a nőtől, akit a férjem szeret. Már majdnem mindent kioldott belőlem a kineziológus, de még el kell menjek egy coach-hoz is, meg az asztrológus is azt mondta, hogy épp fordul a Plútó, szóval helyzet van, meg a látó is lát valamit, és akkor majd utána, még egy kis családállítás, mindenmentes étkezés, és akkor majd kész leszek.
a szemeddel nem láthatsz meg engemet, még a jézusi mez is eltakar
Nem, a személyes én sosem lesz kész, és minél jobban ragyog a világ felé mutatott aranyborjúja, annál több szemetet tart a szekrényben. Minél jobban akar jó ember lenni, és elrejteni az ellenérzéseit, annál kevésbé sikerül. Mert ezotériában nem gyűlölünk, megtanították nekünk.
A féltékenységgel, az irigységgel, agresszióval, a dühvel semmi baj nincs, mindig jobban szeretem, ha valaki a képembe kiáltja, takarodj a férjem mellől, az egész emberi, női egzisztenciámat fenyegeted.
Pedig ha tudná, milyen jót teszek vele, mert ha végre összedől és lefoszlik rólunk a sok ránk aggatott személyes képzet, akkor végre találkozhatunk.
Akkor derül ki, a személyes én nem is volt igazi, a sír üres. Akiről azt hitted, ellened tör, nem is létezik.