Most, hogy már egyre többen tudjuk, mert közkinccsé lett az Igazságról szóló tudás, hogy csak múló betegségként jelent meg rajtunk a test, és eredeti pompánkban a mindent betöltő és megtartó szerelem vagyunk, akár el is kezdhetnénk beszélgetni. Ám sajnos, hiába kapta meg az emberiség a huszadik századdal a számomra második eljövetelként tisztelt Ramana Maharshi által a legfőbb tanítást, hiába öltött testet újra az isteni fiú, hogy leporolja évezredek igazságát, aligha létezik ma már olyan őszinte tanítvány, aki ezt meg is tudná valósítani. Úgyhogy az Igazság itt rejlik köztünk, olvasható könyvekben, hallgatható videókban, sőt, pár értékes tanító még mutat is felé, mi meg mégis egyre csak hazudunk.
Emlékszem, kislányként az asztal alatt ülve elrettentő volt hallgatni, ahogy a felnőttek beszélgettek, láttam, ahogy a kezüket tördelik, mocorognak ott, ahol nem látják őket a többiek, odafent meg, ha kikukucskáltam, feltűnt, micsoda színházat játszanak. Akkor döntöttem el, ha ilyen álságos, semmitmondó, hazug és egymás elől önmagunkat elhallgató a világ, akkor én inkább megállok a fejlődésben, és kislány maradok. Így is lett, és itt vagyok mindjárt ötvenévesen, és azóta itt kucorgok, itt festek és írok az asztal alatt.
És közben végtelenül sajnálom azt a nőt, akinek belőlem mégis meg kell olykor nyilvánulnia a világban és együtt mozdulni muszájból annak mondvacsinált, fontosnak tartott eseményeivel. Azzal a világgal, melyről mára mind tudjuk, egyértelműen a pusztulása felé halad, és ezért sokat tesznek a magukat nem ismerő, ezért eltakaró, a másiktól félő emberek.
És bizony gyűlölöm magamban azt a tényt, hogy én is behódolok, mert egyeseknek ki vagyok szolgáltatva, és kénytelen vagyok miattuk e hazug világuk díszleteivé lenni. Napokig mosakodnom kell egy-egy ilyen kirándulás után, és bízni abban, hogy az alkotással is le tudom tisztítani magamról a világ maszkjai mögé elbújt gyalázatát, ahogy három dimenzióban verjük át egymást emberek.
Pedig micsoda felfoghatatlan kincseket kapunk, mert minden egyes találkozásunkban, a kettő által teremtett térben szinte kitapinthatóvá válik, testet ölthet a valódi, a szerelem. Ha nem félnénk egymástól, és a másikba, mint az isteni tükörbe bele mernénk nézni, akkor annak ragyogásában valódi tekintetünket pillanthatnánk meg, és onnantól az együtt töltött idő ennek a neve nincs hatalomnak méltó fogadása és tisztelete lenne. Az élet meg valahogy megjelenne mellettünk, a dolgok megtörténnének nélkülünk is, állítom, sokkal jobban, mert mi itt öntelt kis énként mindent csak elrontunk.
Úristen, én az asztal alól csak erőnek erejével előmászó nő, néni hányszor fordultam már ezzel a rajongással egy másikhoz, hányszor lettem szerelmes először látott arcokba fél pillanat alatt, mert bennük a saját gyönyörűségem tükröződését, a valóságot láttam meg, és hányszor lettem megszégyenítve, elárulva emiatt.
Ez a két képet – Ott torony volt és Veronika kendője, 2023, 85*85cm – is egy ilyen találkozás ihlette, ahol a világmindenség legnagyobb lehetőségét kaptuk meg emberek, hogy a köztünk lévő semmit végre eredeti minőségében lássuk, és belebolonduljunk annak nagyszerűségébe. Na de ki meri ma még odaadni magát teljesen.
Én szeretném.
Éppen ezért, a világból nézve borzalmas nekem, de szerencsére nem csak innen létezik perspektíva.
És a testből, mint múló betegségből is mindjárt meggyógyulok.