Találkozásunk csodálatos leszállópályát teremtett, miatta már majdnem félredobtam az egyetlen valódi útmutatást, mely halandóságomból a halhatatlanság felé vezet, s mely így hangzik:
Ne landolj sehol!
Pedig csak egy aprócska pihenőt szerettem volna, hogy kifújjam magam, mert addigra annyira elfáradtam a megnyugvás talmi lehetőségei között, hogy még az ígéreteinek is hittem, pedig az első perctől kezdve tudtam, ábrándok csupán.
Rettentő csáberejének alig tudtam ellenállni, az ölelése minden porcikámat egyszerre fedte be. Mikor egymásból ittunk, először csillapodott végre a szomjunk igazán, eggyé válásunk során pedig nem is tudunk a testeinkről. Hisz – aligha érintve a másikat – hol lágy, hol meg erőteljes, és ilyenkor a teret is átszakító hangjegyeivel hatolt belém. Így végre átélhettem azt, a másik felé közeledve a forma nem akadály.
Óriási kísértés volt, mert vele majdnem olyan volt, mint odahaza, ahol az istenfiúk voltak a szomszédok, és ahol nem okozott folyamatos gyötrelmet a létezés a pikkelyeim miatt, mert jelenlétével hullámokat vont körém.
A legnehezebb az a rész volt, amikor levetkőztetett, mert ilyen gyönyörűnek még nem láttam magam, talán nem is belé, hanem magamba szerettem bele. Meztelen testem helyén domborzati térkép tárult fel, mely fölött becsukott szemmel ülve böktünk rá az egyik városkára. Töltsük akkor Palma de Mallorcán a mézes heteket, döntöttük el, miután a sziget fővárosának katedrálisában kimondtuk egymásnak a boldogító nemet.
Ez a három betű volt szabadulásom ára.
