Csonka Liberta és Kékes Réka estje az Ingában.

Régóta mondom, és nem adom fel egyre hangosabban mondani, sőt sikítani, lélekszakadtan, egyre elkeseredettebben, hogy noha az isteni itt van és csak ő van itt, ám az emberi természet számára a legdirektebben, legártatlanabbanul két szív között fedi fel magát. És éppen ezért rendkívüli módon vigyázni kellene az emberi kapcsolatainkra.

Tudom, mert lassan harminc éve gyilkolom magam a festőasztalom felett, hogy a művészet is egy hasonlóan intenzív, brutális, az istenit feltáruló terület, de meg sem közelíti azt, amire mi emberek egymással képesek vagyunk. Egy festmény is fáj, és okoz égig érő örömöt, egy zenemű is felszaggatja a személyes ént, hogy az ne legyen útban a végső, legelszántabb kutatása közben, de a legnagyobb áttörést az emberi viszonyainkban képes az isteni megtenni értünk önmagáért/=önmagunkért!

 

 

 

A templom legmélyebb szentélye két emberi szív között van, és ha oda bárminemű hazugság, elhallgatás, árulás, mocsok bekerül, akkor az a faj végérvényesen elveszett. Régóta mondom, nem a légszennyeződés, a víz elapadása a legnagyobb baj, az csak következménye az emberi kapcsolataink lezüllésének.

Pedig égre-földre össze vagyunk kötve, ki vagyunk egymásnak szolgáltatva, és nem akárki, hanem ez a bizonyos isteni és megismerhetetlen kötött minket össze, egyetlen céllal, hogy támaszték nélküli gyönyörűsége felfedhesse magát közöttünk.
Ezt, pontosan ezt a döbbenetesen ártatlan, de elszakíthatatlan összetartozást modellezte le tegnap este az Ingában Sarkadi Eszter Mirka Sarkadi, Kékes Réka  Csonka  Liberta.

 

Ahol, ha az egyik megmozdul, annak következménye van a másikra, és ennek következtében mekkora rettentő felelősséggel tartozunk egymásnak.
A lányok az eredeti tervet tárták elénk. Mirka – mint a teremtő meghosszabbított keze a színpadon – összekötözte a két nőt, akik ebben a közelségben a másik szíve dobbanását, lélegzését is hallották, beléptek az egymás között feltárulkozó szentélybe, és pontosan úgy viselkedtek ott, ahogy azt az isteni elképzelte.

Csendben, alázattal, imádattal, tisztelettel, önös érdekeiket maguk mögött hagyva, a rettentő és dölyfös én vadhajtásait magukról levagdosva.
Az, hogy ez az egyszer volt hol nem volt, nem is volt pillanat két nővel volt lemodellezve a színpadon, azért is volt különösen fontos, mert most mi jövünk, nők. Régóta tudom, élem, tapasztalom, e háborús, álkeresztény, monogám-patriarchális gyalázatot egyedül a női minőség gyógyíthatná meg. Ám azt is látom, ha valahol ma valóban gond van, az a nők közötti szövetség.
Az a fájdalom, amit a férfiak okoztak bennem, elenyészik azon kínok mellett, amit a nők tettek velem, a szeretet, az összetartozás nevében, és ennek egyetlen oka van, hogy harcolunk a férfiért, s vetélytársat látunk egymásban.
Noha úgy nőnek ki a ma divatos, illatos női körök a földből, mint a gombák, egyelőre egyetlen olyan közösséget sem láttam, ahol tényleg képesek lennénk együtt imádni a férfit, akár a közös férfit. Csak a szája jár itt mindenkinek, nekem is.
Az első lépés a mienk, nőké, és nem a férfi, hanem nőtársaink felé.
Az első lépés a közöttünk lévő szövetség helyreállítása, de ahhoz olyan közel kell mennünk egymáshoz, mint a lányok a színpadon tették.
Az első lépés a nő és nő közötti szent tér tisztelete, a nők közötti szerelem meggyógyítása, jelentsen is ez a szó bármit. És nem csak önmagunkért, hanem a férfiért, mert a patriarchális társadalom olyan mélyen megsebezte a férfit, hogy annak meggyógyításához több nő kell!!

Nyomatékosítom! Amennyi seb van a férfiakon, hogy annak begyógyításához több
nő-vérke kell.
Pontosabban kellene, ha lennének még itt nők..

 

Lányok, asszonyok, halk vagyok, és lehet, hogy elpusztul ez a világ mielőtt ezen vágyam megvalósulna, de az utolsó lélegzetvételemig mondom, amit tudok, és keresem az érett, nem valami ócska pszichológiai, ezoterikus önismereten továbbsilányodott, hanem a valódi isteni énjük felfedezésére elszánt nőtársaimat.
Az elmúlt napokban megint rettentő női támadások értek, tényleg, mint valami hadirokkant érkeztem a tegnapi estre, és megint és megint felcsillant bennem a remény.
Természetese az Élő Filozófia estek, ahogy írtam egyelőre elméletek, a színpadi munka afféle vázlatrajzolás, a vizsga mindenkire a való életben vár.