Fájdalmas-boldog volt a mai ébredés. Kellett egy éjszaka, hogy felfogjam, Tarr Béla tényleg nincs többé jelen abban a minőségében, mint én, e világban. Borzongatóan egyedül éreztem magam, és az jutott eszembe, ki maradt még, akivel ennyire közös volt az irány. Eddig tudtam, hogy elég csak rá gondolni, belehallgatni egy beszélgetésbe vele, vagy csak megnézni pár snittet a Kárhozatból, meghallgatni, ahogy Vig Mihályra táncolnak Cserhalmiék, és megnyugszik valami zsigeri bennem. Ilyenkor mindig azt éreztem, az alapzatomat (“my substratum”) simogatja valaki.
Két „bélám” volt, a Hamvas meg a Tarr, és a fiam engem is „bélanak” mentett el a telefonjába. Mindig is azt éreztem, amit ők megtettek a férfi oldalon, azt nekem kell kiegészíteni a nőin. Hamvas a túlpartról, Tarr pedig a filmjeiből kacsintott ki/le rám. Hajrá, Réka, megcsinálod..Ne törődj azokkal, akik szemében, őrült, túl sok, túl intenzív, eszement védtelen vagy. Amiről a mai napig nem tudom, azt hogy kell? Hogy ne fájjon a sok butaság, embertelenség, gerinctelenség, árulás, műveletlenség?
2011-ben festettem A torinói ló után szabadon című képemet. Ami egy egész festményalbum elkészítésére ihletett. Letölthető innen: https://somogyireka.com/wp-content/uploads/Inkabb-ugrok.pdf
Tarrnak is fájt, nézzétek meg az utolsó interjúkat, ennyi emberi mocskot, árulást, mint ami létezik, nem lehet elbírni olyan meztelenül, mint Tarr volt, e súly alatt összeroppan a gerinc, nem hiába voltak azok a gerincműtétek. Tarrt sem védte semmi, ártatlanul állt az ég alatt, abban az alakjában, ahogy “megteremtette az isten”. Nem vett erre fel semmilyen talmi szerepet, mert tudta, csak e teljes védtelenségben látja az urat. Aki persze nincs is, meg van is, aki a Lelkiismeret.
Tegnap leültem az út mellé, itt még nem esik a hó, ezért nem fagytam meg. Fél órán át néztem a horizontot, ment le a nap, orkánként tépett összevissza a szél. Egyszer csak, miként annak idején anyám, feltűnt hatalmas alakja a távolban, felemelte a hatalmas kezét, és mintha leporolta volna magáról az élet utolsó morzsáit, amik még egy icipicit eltakarták, hogy meg tudja mutatni nekem lényét úgy, hogy már nem fedi el az élete. És akkor odaintett..
Nem álmodtam, de nem is voltam a valóságban, hanem csak azon a legutolsó ponton, a szakadékom szélén, ameddig ebben a testben el lehet jutni.
Tarr Béla egészen kivételesen más volt, mint bármily számomra ismert nagy alkotó. Nem rendező volt, hanem elsősorban kereső Ember, aki számára a művészet nem cél volt, csupán eszköz. Egy jármű, ami, amikor elvitte a kívánt állomásig, kitessékelte magából. Tarr sem tudta, hogy ez itt a végállomás, nem szóltak neki sem előre..
Pedig az utolsó filmje kimondta helyette, végállomás, kiszállás, ez a járat, ami a film, nem megy innen tovább. Teljesen felesleges itt rostokolni a hátsó ülésen. A torinói ló elhozott a végéig.
Tarr a filmmel a „valódit” kutatta, és minden filmkockájával térképet forgatott maga elé a semmibe, és ennek véletlen a film volt a külső megjelenése. De nem a film számított, hanem a belső út.
2011, 84*84cm vége. hóviharban, ha az ügy reménytelen, nem trappolnak tovább. Megállnak, s megvárkák, míg belepi őket a hó. (Mészöly Miklós után szabadon)
Tarr meg tudta tenni, amire pl. Krasznahorkai nem volt elég bátor, és letette a kamerát, amikor az, mint eszköz elhozta önmaga végső lehetőségéig. De KL nem olyan meztelen, vagy talán nem is járt ott, ahol Tarr. Csak dörömböl azon az ajtón, amin túl bejutni csak minden eszköz nélkül lehet, és ez KL-nek eddig túl nagy ár.. Egyelőre.
Tarr eljutott ahhoz a ponthoz, ahol A torinói lóban kihuny minden fény, a Ki vagyok én a valóságban? kérdés végéig. És ezután még kapott tizenöt évet ebben a testben, afféle bónuszt, az én valóságosságától végre megszabadulva ebben a formában.
Aztán tegnap végre a test is azt mondta, most már aztán tényleg elég.
Tarr Béla mostantól a magyarok új védőszelleme. Nézz a horizonton túlra, hogy meglásd, neked is integet. De csak akkor fogod látni, ha megteszed, amit ő is meg mert tenni, hogy még az életében egészen meztelenre vetkezett.