ha csak az életből nézem az életem, egész nap ordítani tudnék az igazságtalanságtól, a fájdalomtól, a ténytől, ahogy tegnap még ragyogó arcú barátaim unott, elfásult papák lettek, izzó barátnőim meg a férjeiket védő nagymamák, hogy a hazug, tolvaj szerelmem a szent hegy körül rója köreit, és mindenfajta felelősségre vonás nélkül folytathatja kisstílű játszmáit.
Sikíthatnék azért is, amekkora erővel leuralta a Földet a javarészt félinformációkat, valódi tudást nélkülöző, saját nyomorúságukat orvosolni nem tudó coachok, pszichológusok, életmódtanácsadók hada, s hogy egyáltalán az önismeret fogalma – ami valójában az isteni én realizációja lenne – traumák, gyerekkori fájdalmak, párkapcsolati drámák orvosolására degradálódott.
Sikíthatnék, ha az életet csak az életből nézném, mert akkor nem tudnám, hogy az, hogy élet és béke nem fér meg egymás mellett.
De szerencsére az életemet nem csak az életből nézem, és az a hatalmas szerencse ért, hogy húszévesen kis híján már belehaltam abba, hogy élek, és akkor „láttam”, hogy ha ebben a testben nincs is elszámoltatás, a küszöbhöz érve mindent de mindent számon kérnek. De nem ám a szakállas isten, hanem saját Lelkiismeretünk nő ott akkorává, hogy vele kell elszámolnunk.
Ott és akkor abban a szentséges percben bizony „láttam az Önvalót”, karnyújtásnyira volt, és a legborzasztóbb az volt, hogy tudtam, ha akkor meghalok, bizony mert nem „készültem” el az életben, el nem érhetem őt. (=fel nem ismerhetem azt, hogy Ő én vagyok)
És a halálom csak egy újabb halál lesz és nem a gyönyörű felébredés az igazságra.
Akkor kaptam magamtól egy újabb és utolsó lehetőséget, hogy az eredeti elképzelését az istennek az emberről ebben az életben megvalósítsam, mert ő a feltétele annak, hogy a halálom pillanatában felébredhessek.
Azóta rettentő szigorú etikai, morális rend szerint élek, nem tűrök sunnyogást, elhallgatást, árulást, álmosolyt, hamis spiritualitást.. és magammal vagyok a legszigorúbb.
Fogynak is a barátaim.
Az elmúlt napoknak ismét többeknek lett volna lehetősége mellém állni, szólni az egyetlen és valódi ügyért, amit úgy hívnak Ember, és megint lelepleztem pár sunnyogót. De hát nem hiába mondta a Mester, a többmilliárdból egy kezén meg tudja számolni, hányan akarnak tényleg felébredni, és ehhez előbb Emberré kellene válni, hogy legyen kit „felébreszteni”