Sok-sok legendát hallottam hegyeket mozgató női szexualitásról, egymás után hétszer is a kéj csúcsain széjjel égő sorozatgyönyörökről, vad kancákról, akik a testük bármely pontját érintve át tudnak élni orgazmust, mert annyit gyakoroltak, tantráztak, jól működtetik az energiát.
Jó pár könyvet, e témát körbejáró videót megnéztem, tizenhét éves korom óta magam is praktizálok hellyel-közzel, és akivel lehetett e tárgykörben olyan nyíltsággal beszéltem, minthogy például hogyan főzöd a húslevest. Ja, azt sehogy, még sosem főztem, a konyhai tudásom is elakadt az elején. A szexuális is, vagyis ilyen orgazmikus magaslatokba sosem értem, és mindig azon tűnődtem, vajon mindez az óriás show nem a férfi lenyűgözése miatt van-e? De állítólag nem.
Na mindegy is, ezek szerint nekem “basicebb” szerveim vannak, gyönyörből aligha bírnak el hat fogással, abból is elég egy, és utána kell két nap, hogy feldolgozzam azt.
Az ingerfeldolgozási érzékenységem, mint fő “betegségem” a szexualitásra is kihat, ott sem történik más, minthogy minden egyes erőteljesebb élmény után muszáj hagyni egy hosszabb feldolgozási időt, de a legjobb, ha írni vagy festeni tudok. Hogy azzal lemossam a jelenség jövő-menő jellegét, esetlegességét.
Ám mostanában valami máson is gyanakodom, más a baj velem, de ehhez élni kellett sokat, és rendesen csalódni a “klasszikus” szexusban, ahol az ember egy ponton túl azt éli át, bizony falba ütközött, ami a másik teste, és innen ezzel a ki-be, ki-be hatolós őrült igyekezettel nem jutunk tovább. Na jó, maximum egy kéjes élményig, vagy hétig is, akár, szóval hiszek a legendáknak.
i call you Madhu (=honey), 2023, 85*85cm
El kellett jutni a csúcsélményben való kiábrándulásig, hogy rájöjjek, a szexusban egyáltalán nem egy egyre intenzívebb, az ént egyre boldogabbá és hatalmasabbá fújó jelenségre vágyom, aminek egytől-egyik az a vége, hogy egyszer csak kipukkad a lufi, és alázuhanunk, és kezdhetjük az egészet elölről, hanem éppen ellenkezőleg.
Az élet helyett a szexus által a létet vágyom, ahol nem kezdődök és nem végződök, az érzékszervek felajzása helyett pedig inkább azok lecsillapítását, sőt végül minden mozgás megállítását, a lassú visszarendeződést, leegyszerűsödést, az élményszomj kihunyását, és szerelmet, szerelmet, szerelmet. Az ablakot, vagy az ajtót, a személyes én élményei után a semmibe való kukucskálást. Személyes névmások nélkül.
Meg persze Erosz isten kertjében a gyomlálást, lába előtt a sepergetést, majd mélyen hatalmassága előtt a leborulást. És ha előtte feküdve végre meg merem érinteni az egyik kezét, azt azt, csakis azt, hogy ő a másikkal éppen csak egy pillanatra viszonozza azt.