Az elmúlt évtizedek alatt, megtéve egy nagyobb körutazást a kultúrák, vallások sokaságában, arra jutottam, a keresztény legendák azok, amikben a leginkább meg tudok pihenni. Hisz e túlérzékeny, állandó oltalomra, minden irányból ölelésre vágyó lényhez, mint én a kereszténységben elültetett és végül az emberi szívekben kivirágzó szeretetmítosz áll a legközelebb.
Olyasmi ez, mintha a szeretetről vallott tanításaikkal elhoznának egészen az én peremvidékéig, és magamra hagynak a szakadékomnál. Ez a szerepük. Ám a végső igazság felismerésében már nem segítenek. A keresztény tanítások inkább afféle életbölcsességek, melyek szembemenve a regnáló, emberi törekvésekkel egyfajta “eredeti” ölelkezésre ösztönöznek.
Az meg, hogy ebből mit valósított meg a lebutított, lealjasított, a szeretetet aprópénzre váltó, a szerelmet házasságba záró tömeg, nem az én gondom. Én a kereszténység forrása felé tartok, és afelől olvasom az írásokat.
Vegyük például az egyik kedvencemet, Mária és Erzsébet találkozását, ami persze azon túl, hogy a születendő gyerekek, a teherbeesés lehetetlensége – Mária ugye szűz, Erzsébet viszont már biológiai értelembe nem eshetett volna teherbe – miatt érzett áhítat testet öltése, számomra az egyik legnagyobb erőforrásunk mibenlétére utal. Arra, ami olyannyira megsérült a hosszú évszázadok alatt.
Ez pedig a nő és nő közötti szövetség jelképe.
És jaj nekem, ha arra gondolok, mivé lett ez a szövetség, mit éltem már át az irigy, féltékeny, a férjeinket birtokolni vágyó húgocskáim és nővérkéim miatt.
És mind emögött egy borzasztó tény áll, az önmagunk valóságosságától való eloldozódás, a valódi önismeret hiánya. (melyhez aligha van esélyünk eljutni a ma uralkodó “spirituális” iskolák miatt, melyek ahelyett, hogy az “isteni ént” imádnák, egyes szerepek kitisztításával, traumák kibogozásával bajlódnak élethossziglan, és hívják ezt önismeretnek)
Pedig egyedül nem fog menni nőtársaim, addig a napig nem fog menni itt semmi sem sehova, míg fel nem fogjuk, egyetlen „urat”/ „férfit” ölelünk itt mind és közösen, persze sokféle alakra széjjel törve.
Egyre jobban megvetem a párocska által kisajátított szerelmet, ahogy „boldogságuk” idején elvonulnak, és kerítéssel védik magukat. A szerelem közös kincsünk, ami csak akkor fog megmozdulni bennünk igazán, ha végre lemásoljuk Mária és Erzsébet a másikban az „angyalt” felismerő odafordulását, és ha végre látni kezdjünk az egyetlen tényt, “egy az úr”, aki a titkát a szívünkbe rejtette. Nem, sehova, soha nem írta le.