Két esküvő után felvázoltam a harmadik házasságom terveit. Az elsőt még szinte kislányként kötöttem, melyhez azóta is hű vagyok, a férfi időt nem ismerő arcának mondtam ki, hogy igen. A második egy ritka édes fiúcska volt, aki azt kérte, gyere hozzám feleségül, melyre azt válaszoltam, jövök, de nem tudom, mikor érek oda, így azóta is csak jövök és jövök. Ez a haladásom ugyanolyan elszánt, mint az első igenem.
Az első igennél fehéret viseltem, a másodiknál szürkét, s most már sokkal inkább illik a halálhoz öltözködni, ezért választottam koromfeketét.
Ha újra férjhez megyek a lehetetlennel kötök életre szóló szövetséget, aki hol férfiként jelenik meg, hol meg nőként, de előfordul, hogy párban érkeznek, egymás iránt lobogó szenvedéllyel. Kéken és pirosan úgy jönnek, mintha mennének, és egyszerre pluszként és mínuszként szeretnek engemet.
A harmadik esküvőre már nem egy vőlegény várok, hisz el sem tudom képzelni, a halálnak, milyen alakja van. Ő a vendég, akit nem hívtak meg az életbe, mégis úton van és úgyis megérkezik.
Szeretettel várok mindenkit az esküvő utáni lakodalomra.