Nekünk, akik még itt maradtunk e testben, óriási feladatunk van, amikor egy számunkra fontos személy távozik az életből, mert szerettünk halála pillanatában meg kell találnunk annak „égi”, örök mását.
Anyám halála megtanított nekem egy mozdulatot, mely óriási erőfeszítést kért. Mert az igaz, ahogy amikor a friss halálhírrel a szívemben az erdőn keresztül a faluba szaladtam le, láttam a „kezet”, aki a nagy fekete tábláról letörli a mintákat – anyám jellegét, személyes, valódi énségét elfedő szépségét – de ezt a mozdulatot nekem is – még az életbe gyökerezve – segíteni kellett, mert a látvány mellett egyből felsorakoztak a kételyek. (megőrültél, Réka?!!) Méghozzá úgy, hogy egyre csak toltam ki magamból a kételyeket, hogy ne csak higgyem, amit látok, hanem tudjam is. De azt hiszem, győztem, mert 2016 februárja óta megvan az égi Anyám. És ez tény.
Most Tarr Bélával ugyanez a feladatunk, de ez éppen egy szebb és erőteljesebb feladat, mert ez most nem csak a személyes gyászom, hanem egy egész népé, legalábbis azoké, akik éreznek még és gondolkodnak, és Tarr halála mutatta meg, milyen sokan is vannak.
Most együtt, itt még az életben összekapaszkodva, egymáshoz szólva, a másikat simogatva, szerelmünket, szeretetünket egymás iránt nyomatékosítva, egymást biztatva kell kitolnunk a horizontról a kételyeinket, hogy fel tudja fedni magát Tarr Béla szelleme, és megtaláljuk az „égi Bélát”, akire -miként nekem anyámra – az elkövetkező időkben rettentő szükségünk lesz!
Ez innentől már az az korszak, ahol nem győzhetünk simán emberi erővel, akkora irtózatosan nagy a túlerő a „sötét” oldalról, hogy semmi esélyünk nem maradt, ha csak jók, igazak, magyarul Emberek maradunk.
A vaskor legmélyén járunk, a „gonosz” ereje felmérhetetlen, itt már régen nem 50-50-os a jin-jang jel feketéje és fehérje. Aki érez, aki tud, az látja ezt.
Itt most már csak akkor „győzünk”, ha magunk mellé állítjuk a túlhon erőit is. Ateisták számára ezt úgy hívom, a mindenben jelenlévő, tavasszal az ágból rügyet fakasztó, a hullámot az óceánból kiemelő energiát. De majd az ateistákhoz lesz még pár külön szavam, hisz Tarr óta ez a fogalom is új minőséget kapott.
Tarr meghalt, ám esszenciája, az emberség, a morál, az emberi méltóság, a tisztesség, a gerinc, a hitelesség, az együttérzés, a szereptelenség innentől, mint egy felhő megjelent a Kárpát-medence felett, és napok óta fehérre festi a tájat!
Mostantól, az, aki Tarr volt, amiből alkotott – amit ez a tarrbéla nevű én hetven éven át masszív formában összepontosított – közkinccsé lett.
Mondom KÖZKINCS, amit mindenki, aki esetleg híján volt a fentebb felsorolt emberi minőségekből, most szabadon elérhet.
Csak ki kell nyújtsuk a kezünket, akarom mondani, ki kell nyissuk a szívünket, és el kell távolítsuk abbéli kételyeinket, hogy a látás a fizikai forma határáig ér. Én ezt megtettem tíz éve anyám halála napján, el kellett tüntetnem magamból a kétely írmagját is, s tudni, hogy amit „látok” =anyám életen túli szépsége, az az igaz, és akit Zsuzsának hívtak, az csak eltakarta azt.
Most ugyanez van, Tarr csak eltakarta az életével, “Azt”, ami most napok óta fehérre festi a tájat.