Lassan, óvatosan, nagyon odafigyelve olvastam, és főleg hangosan. Másodszorra. Sokszor úgy kapaszkodtam belé, mint utolsó fűszálba. Egyértelműen azt éreztem, Genji herceg unokája én vagyok, én esek össze eszméletlen, állok fel, szomjazok, aztán végre kicsit megnyugodok. A japán utamon kísért, ott, ahol többször úgy éreztem, össze fogok törni. Aztán nem csak éreztem, hanem hagytam is, hogy megtörténjen.
A mentális összezuhanások sem váratlanok. Jó előre tudtam, még fél óra, még két perc, és zuhanok. Szóltam is a mellettem alvónak, ne érje váratlan, ami történni fog.
Olvastam zen kertben, repülőn, buszon, kilátóban, kukák mellett elrejtve magam egy parkolóban. A legerősebb rész az volt, amikor a testem a világ végén igen furcsa tüneteket produkált, és tudtam, esélyem sincs, orvoshoz jutni, meg kell hát gyógyítsam magam. Méghozzá az anyanyelvemmel. Akkor már szinte kiabálva olvastam, és tudtam, nincs e teremtett földön senki a magyar nyelven kívül, aki itt segíthet. A nyelvvel való legbensőségesebb találkozásom volt, konkrétan átéltem, ahogy az „angyalok beszédéből, ami a magyar gyógyító erő” ömlik rám. És már az sem érdekel, hogy ezt túlzás leírni, mert képzelgek, mert nincs ilyen. Persze, hogy képzelgek. Ötvenegy éve már.
Az, hogy hiteles-e Krasznahorkai ebben a műben, vagy ez a nagy végső keresés csak egy póz-e, sem érdekel már. Tényleg nem. Ez az ő magánügye. Az sem kizárt, hogy megírt egy művet, mely tanításának realizálása, ha neki nem is, másnak sikerül. Mert itt egy tét van, itt egy cél van. A minden ismert mögötti „kicsike, a világ elől gondosan elrejtett kert megtalásása”.
Egy érdekelt, rám hatott, és ha meg nem is találtam azt, amit valójában el sem vesztettem, egy felcsillanás erejéig abban a kertben jártam.