Addig, amíg a tanítvány nem tudja átvenni a Mestertől a végső útmutatást, és emiatt esélyt ad e jelenségvilágnak, hogy élősködjön rajta, folyamatos és rendkívüli erőfeszítésre van szüksége. A legnagyobb paradoxon ez maga, hisz a Mester tanítása pont az, hogy ne tegyél erőfeszítést.
Tizenkilenc évnyi praxisom alatt a Mester felé mutató Ujj mellett mindent kipróbáltam, én is belefutottam az összes zsákutcába, jóga, meditáció, terápiák, kurzusok, elvonulások. Melyek kapcsán fontos nyomatékosítanom, nem önmagával a módszerrel van a baj, jógázni, meditálni fontos és nagyszerű dolog, és a szakképzett terapeutának is megvan a helye az életben. Ám ezek egytől egyig másra nem jók, minthogy a a személyt lecsillapítsák egy ideig, és van, akiknél ez az ideig évtizedekig tart, és ők sajnos manapság előszeretettel prédikálnak a “végállomásról”, miközben csak egy köztes megállóban állnak.
Huszonkilenc éve jógázok minden reggel, és tízezer kilométereket is utazok néha egy-egy meditáció miatt, a művészetet pedig szigorú terápiás munkaként élem meg. Ám egyiktől sem remélek segítséget a végső kérdés megválaszolásában, hogy na de ki is vagyok én valójában. Mely kérdésre tudjuk, nincs felelet.
Nekem ezen a ponton, kipróbálva mindent, de tényleg mindent egyetlen utolsó eszközöm maradt, és ez kőkemény, ez legyalul, ez olykor megaláz és mindent kér.
Nem vagyok népszerű emiatt, és akiknek esetleg mesélek róla, azok egy ideig csodálnak, aztán, amikor elkezdik használni azt, amiről mesélek, és rájönnek, hu ez éget, hu ez fáj, inkább elhagynak, esetenként besároznak, mert rájönnek, micsoda irtózatosan hegymenetről szólok.
Az utolsó eszközöm a kettő között megjelenő szerelem, ami nem érzelem, nem lila köd, nem jön és nem múlik el, hanem van. Még úgy is szoktam rá utalni, hogy a valóság első, legártatlanabb aspektusa, isten első teremtménye a vizek és föld előtt. Természetesen a szerelem szó is csak körbeírja, de ha azt mondom, hogy semmi és üresség, mégsem tudom kifejezni azt, amire utalok.
Kegyetlen és rendkívül kiszolgáltató eszköz, mert egy másik halandó is kell hozzá, akin, mint felületen megjelenik a szerelem, és akinek el kell viseljem az emberi részét, ahogy esetenként elárulja, megcsalja a szerelmünket, és sérülései miatt összevissza vagdos engem.
Ám e szerelemből, melyre utalok, jó esetben van egy, na jó kettő az életben, de biztos kevesebb, mint öt, és van, aki egyszer sem találkozik vele. Aki átélte egyszer is, tudja, miről beszélek, és mekkora az ára, és milyen könnyű elszaladni előle.
Megértem, ha elszaladtok, de aki kitart, tudja, nincs egyedül..itt vagyok én is.
Természetesen azok, akik át tudták venni a Mestertől a végső választ, ami nincs, azoknak erre nincs szüksége, de én emberi testben nem láttam még ilyet. És engem a lecsillapított elmék nem kápráztatnak el.