Az ember jó esetben még ereje teljében definiálja testet öltésének legfőbb célját, és onnantól élete minden szegmensét ezen cél alá rendeli. És eztán megkeresi a számára megfelelő eszközöket ahhoz, hogy tenni is tudjon a céljáért. Tehát, ha mondjuk, kacsalábon forgó várat akar, meg királylányt belé, akkor építőanyagot vesz, munkásokat fogad, telket keres, ilyenek, és mondjuk regisztrál a tinderre, vagy beiratkozik tánciskolába, ahova hajadonok járnak. Mit tudom én, hogy mennek ma ezek. Nekem soha e fajta vágyaim nem voltak, az élet az megtörtént velem, férjem lett, fiam, hivatásom, szeretőm. Mert úgy emlékszem, a legelején már eldöntöttem, egy életem egy halálom, ebből a cirkuszból itt egyszer és mindenkorra ki kell szabadulnom, azt hiszem, már mikor anyámat hallgattam bentről, ahogy apámmal beszél, ahhoz képest, amit a szívével súgott nekem, valami elviselhetetlen borzadály öntött el az élettel kapcsolatban, és ennek mentén megfogalmaztam az egyetlen vágyamat.
Aztán ahogy egész kiskoromban felfogtam, hogy itt szinte mindenki hazudik, egy merő rettegéssé lett az életem..és ez így van ma is.
Életem egyetlen igazi szerencséje, hogy megtörtént velem a lehetetlen, és a legbenső, legértékesebb vágyam felé mutató alakot manifesztálni tudtam az anyagban, és így befogadhatóvá vált a valóság hangja.
Arunácsala fentről
Kellő felkészüléssel megfelelő személyes ént képeztem, kiműveltem, okosítottam, hogy fel tudja fogni, létezik egy pont az úton, ahol nem tud az én egymaga továbbjutni. Mert előbb vagy utóbb eljön a szakadék, és ott át kell segítse valaki..Itt ezen a legintimebb, legszebb ám legveszélyesebb részen szükségünk van egy ujjra, aki irányt mutat.
Igen, senki más, csakis a bennem forrongó legvégső vágy formálta testté azt a tanítót, akinek útmutatásában meg tudtam bízni, és akinek a szavaira utolsó pillanatig szükségem van, mert a valótlan én az utolsó lélegzetvételig uralkodik valódiságom felett, mert nincs megszabadulás az anyagban.
Ezen az úton, minden út után, a szakadékhoz érve két kézzel kapaszkodok az eszközeimbe, melyeket azért tartogatok, hogy megőrizzem az ép eszem, hogy ne égjenek ki bennem az idegpályák, s ne bomoljon meg idő előtt az agyam.
Két eszközöm van, az egyiket szerelemnek neveztem el, mely az egyetlen olyan érzelem, mely nem érzelem, csak jellegében hasonló azokhoz, s mely nem jelenség, de mégis közöttük bukkan fel, és amit gyakran úgy pontosítok, hogy az Önvaló legártatlanabb tükröződése az anyagban.
A másik pedig a művészet, melyet arra használok, hogy leföldelem általa a szerelem idején átélt borzasztó, fájdalmas szépséget, és lemosom vele a jelenségekről a gyalázatot.
Mert hát az van, hogy a szerelem, mint ez életben uralkodó legfőbb hatalom, az isteni önvaló tükröződése az úr, és ő dönti el, milyen felületen fedi fel magát, hogy a személyes én számára is megtapasztalható legyen. És az abszurd az egészben, hogy olykor még csak nem is szimpatikus az az illető alak, akit háttereként választ ki, és még akkor is engedelmeskedni kell.
Shakti-hegy= Visegrád, 2023, 85*85cm
Kiszállni innen akarattal lehetetlen, holmi nagyképű, dölyfös kis egoista pöcsként szakítani meg pláne nem..Végig kell csinálni, és majd a szerelem dönt, meddig rángat minket az úton Önmagunk felé.
A valódi én kutatása, mondja a mester a legegyszerűbb, igen, abszolút értékben biztos így van, én viszont csak onnan szólok, ahol állok, és innen ez a legdurvább tapasz, तपस, az önfegyelmezés, az aszkézis és az önmegtagadás útja.
Aki nem hiszi, jöjjön utánam, úgyis néha beleőrülök a magányba.