Mintha eddig csak a bennem lakó, almát rágcsáló, Ádámot csábító, a kettétörtségbe világunk beletaszító Évával érintkeztem volna.
Soha annyi sebesülést nem szereztem, mint mikor nőtársaim mosolyogva-édesen, asztal alatt szurkálva elárultak engem. A férfi háborúskodó, a nőt legyőzni vágyó igyekezete már csak következménye ennek. Mert míg a nő a lélek sötétjében, észrevétlen gyilkol, addig a férfi, noha látványosan és véresen, de csak a felszínen dönt le világokat. A nőnél a terv a világ elpusztítására, melyet a paradicsomból is őt követő férfivel végeztet el.
Nincs mentség, csakis én vagyok felelős azért a sorsért, amit cipelek, nem létezik egyetlen Éva sem kívülem. Én néztem rossz helyre, én nem hatoltam túl a saját lelkemen, mert még mindig megértésre, oltalomra szomjaztam e világban, a nem megfelelő helyen.
Egy ideje búcsúzkodom Éváimtól, és a világmindenség legszebb randevúja készülök. A teljes kétségbeesés szélén vagyok, itt a lehetetlennel szembesülve, mert felfogtam, Isten úgy döntött, hozzácsap a teremtéshez még egy napot.