Napok óta radíroztam Mózes második könyvének tizennyolcadik fejezetét, hogy egyszer és mindenkorra eltüntessem Éva teremtésének szemfényvesztő történetét. De a szöveg olyan mélyen volt az emberi tudatba írva, hogy aztán a satírozással sem jutottam semmire. Amikor dühömben felkutattam az összes közelemben lévő Bibliát, és kitéptem belőlük a megfelelő oldalakat, de csak a kétségbeesésem lett nagyobb, hogy hiába, már késő, az emberiség egy eredendő megtévesztésre építkezett.
Hisz én nem a férfi oldalbordájából lettem, hanem izzó szerelemből alkotott az isten. Méhem vakító nap, melynek sugarai örökkön termő almafaágak, életem pedig kifogyhatatlan áhítat. S, hogy a legbiztosabb helyen legyen, az Újrateremtés könyvének első mondatát feljegyeztem az égre, és a sebesen iszkoló patak hullámaira is.
Majd miután szembesültem a lehetetlennel, hogy isten tényleg odaadta a nőnek a nyolcadik napot, hogy megalkossa önmagát, visszamentem az édenbe, és leszüreteltem az egész almafát.