(kötetbemutató: MÁRCIUS 8. 19 ÓRA, NYITOTT MŰHELY)
A boldogság mára az egyik legkelendőbb árucikk lett, és bizony szellemi, ezoterikus szupermarket-hálózatok vetekednek a vevőkért. Kikent-kifent, filtert használó tanítók, tanácsadók, szakértők, vagy éppen látszólag minden világi hívságtól megszabadult guruk ígérnek fűt és fát és boldogságot, persze, ha megoldottad, kioldottad, elengedted, meglépted, vagy ne adj isten, megugrottad azt a bizonyos dimenziót. Döbbenve és elrettenve nézem a kínálatot, és azt még inkább, mekkora a követőtáboruk.
És értem én, miért nem vagyok divatos, mert az ég adta földön nem kínálok semmit a képeimmel, sőt azokkal is inkább csak elvenni tudok. A képszövegeimmel meg ahelyett, hogy érthetőbbé tenném a látványt, csak csomót kötök az agyra.
Noha születésünk állapotához képest hatalmas az az út, amit bejárhatunk, de ebben a testben mégsem fogjuk elérni a boldogságot, mert az a “túlparton” van. Azon a túlparton, ami amúgy közelebb van hozzánk, mint a retinánk, de éppen a közelsége teszi elérhetetlenné. Egy kettétört létezésben vagyunk, amihez nem jár szolgáltatásként a boldogság, és aki ennek mentén kampányol, az vagy megszabadult, amiről ugye tudjuk, hogy képtelenség, mert nem léteznek “realized beingek” ezen a Földön, vagy ennek árucikké degradálásból él, vagy éppen a körülményei adnak erre okot egy átmeneti időre.
Mindezek ellenére én is a boldogságot keresem, és most két hete mindennap megjárok egy hegyet érte, és ha még marad erőm, kitartásom, akkor egy ideig ugyanezt teszem. A hegy annak a benső, fenső, de valójában meghatározhatatlan pontnak a jelképe, ahonnan már látszik a boldogság, de ahonnan az is egyértelmű, az sosem lesz az enyém.
A körülményeim egyáltalán nem kedvezőek, negyven fok van, hangzavar, bűz és kosz, a helyi férfiaktól egyenesen undorom van, még a szentélyekben is hangoskodnak és telefonoznak, a nők meg le vannak butítva és hallgatnak. Váratlan támad meg egy majom, és szólít meg egy koldus, szorítom hát a mellkasomhoz a vizem, mint legfőbb kincsem, hogy legyen mit innom, míg felérek.
De megyek, míg a lehetőségek legvégéig érek. És akkor leülök. Egy ideig még nagyon rosszul vagyok, patakokban folyik rólam a víz, aztán beleszenderülök valami édes, megváltó, a nappali tudaton túli tájba, ahonnan már “látom” a boldogságot, és arról, ami azután van, nem tudok beszélni. És most már kardot rántok lassan az ellen, aki azt mondja, hogy arról lehet. Igenis az igazság védőharcosa vagyok.
Szóval hiába is vittem fel magammal edényeket, kis kancsót, hogy majd merítek a boldogságból, és majd szépen kortyolgatom idelenn, nem tudom használni őket, csak a semmit markolászom a tenyerembe, ahogy elindulok lefelé.
Amikor festek is ugyanezt a “hegycsúcsot” célzom meg, minden egyes képet, huszonhét év ellenére rettentően megszenvedek, ugyanúgy, mint most ezt a hegyet nap, mint nap.
De jó esetben festés közben is eljutok a csúcsig, az én peremvidékéig, oda/ide, ahonnan már látszik a boldogság. Soha nem fogom megérteni az alkotás misztériumát, mert festeni is olyan, mint bemenni a barlangba és egyetlen pillanatra hazalátni..
Aztán, miután kész a kép annyi örömöt még hagyok magamnak, mert igen, én is szeretek boldog lenni, hogy szavakkal körbeillusztrálom a festményeimhez. Erről szólt az elmúlt hét évem, és most ebből készítettem egy kötetet, ami miként én, a képeim szintén nem ígér semmit, csak elvesz.
És ennél jobbat nem tehet.