ti, akiknek még szikrányi szerelem van a szívetekben, de a büszkeség, a tartás, a hagyomány, a fájdalomtól való félelem, a család miatt végül mégsem azt választjátok, “könyörgök” nektek, az utolsó pillanatban mégis jól döntsetek. A szerelem szét fog szedni, feléget, letépi rólatok a maradék jelmezeteket, igen, a szerelem nagyon fog fájni, de nélküle itt senkinek semmi esélye sincsen, maximum arra, hogy egy borzalmas halál után, egy újabb anyaméhet kiválasztva, ismét lehetőséget kapjon, hogy aztán végre jól döntsön már.
Mert a szerelem erő, s nem egy a világ által romantikus, cukros, jövő-menő érzelemmé degradált jelenség, hanem a valódiságunk maga. Én meg nem bírok el ennyi át nem vett szerelmes levelet..
Ma is összevissza öleltem a kávézó bejáratánál álló barátomat, próbáltam felszívni a soha nem mutatott férfikönnyeit, vigasztalni azzal, ahogy adjon-adjon a benne forrongó szerelemből. Nem baj, hogy csak ötvenx kiló vagyok, de pakoljon meg, bemegyek a kávézóba, és odaadom annak a nőnek, akit vég, ész nélkül és magát megszégyenítve még mindig szeret. Aztán bementem és égnek emeltem a kezemet.
Ne legyünk büszkék, ne játsszuk el a keményet, nem éri meg. Kár lenne ezért még egy kör élet, ha már eddig eljutottunk..Itt vagyunk a történet közepén végre, ahova fajok millió állnak sorba, mert kiszabadulni ebből a rettentő hazugságból, melyet körénk örökítettek, hogy egy énbe zárt végtelenség vagyunk, csak itt lehet.
Kérlek, kérlek, add tovább e híreket.
(Luciano Garbati szobra)
