A dadaizmusmól pop arttá alakult művészet rendkívül jól ábrázolja azt az elsekélyesedést, a szavaink, mozdulataink, egyáltalán az egész életünk kiüresedését, ami jellemzi huszonegyedik századunk, és ami ellen itt még páran teljes erőbedobással küzdünk.
dadaista plakát
Én ügyetlenül úgy, hogy az egész életem kiterítem, közkinccsé teszem, és a történeteimen keresztül igyekszem ábrázolni azt, milyen az, amikor megélt tartalmak vannak a művek mögött, mert ha ez is elvész, ha csak dekorációként, a szőnyeghez illő díszletként használjuk a festményt, ha már csak másolunk, vagy azt az életet festjük, amit szerettünk volna élni, de nem sikerült, vége lesz itt mindennek.
A képhez kellene házat vásárolni, nem fordítva. A festmény volt valaha a ház lelke, az ablak, amin keresztül, nem a világba, hanem azon túlra néztünk.
A dadaisták még nem kevesebbet, mint az egész korábbi művészetet kockáztatták, amikor alapjaiból forgatták ki az addigi műveket, és ezzel saját lényüket, egzisztenciájukat is veszélyeztették. Átszínezték, átfestették a művészetet, új képi és nyelvi világot teremtettek, és ez óriási érték, még akkor is, ha a dadaista körülbelül olyan, mint a csecsemő.
De legalább elkezdték, megpróbáltak a vérzivataros időkben legalább gőgicsélni. A dadaista művek befogadása tényleg olyan, mint egy újszülött pelenkázása, erőt, odafigyelést, megértést követel. A dadaista művészetből fel lehetett volna talán nőni, meg lehetett volna tanítani beszélni, mert a dada a nullláról kezdett.
Erre mi történt, a dadára Amerika a pop arttal válaszolt, és eszébe sem jutott nulláról kezdeni. A vérzivatarról aligha tudott, megúszta a háborút, esélye sem volt a fájdalom okán olyan mélyre hatolni magában, hogy túlélje a borzalmakat, mint Európának. És elkezdett Miki egereket, képregényalakokat a vászonra importálni. Csak semmi mélység, semmi bonyodalom, maradjunk a felszínen.
Roy Lichtenstein
Nem, Roy Lichtensteinnel semmi bajom, sőt esetében teljesen lenyűgöz az, amit a vásznon véghez vitt. Már eleve döbbenet az a tény, ahogy alakjait szabad kézzel felfestette a képekre, egyenként pöttyözte tele a vásznat, és színezte ki a felületeket.
És persze ő sem tett mást, mint amit a pop art a zászlójára tűzött, kész jeleneteket emelt festményi rangra, anélkül, hogy egy-két műve kivételével azokhoz túl sokat hozzátett volna, de ezt a másolást mesteri fokon űzte. Roy nagyon szellemes, nagyszerű gondolkodó, előtte egyértelműen jó megpihenni.
A baj igazán Andy Warhollal kezdődött, amikor is hirtelen kiürült a kép, az alkotó kivonta belőle magát. A kép már csak üres felület lett, héj, valódi súly és tartalom nélkül. A meglévő világ sokszorosítása, anélkül, hogy ahhoz a művész magából ténylegesen bármit is adott volna.
Andy