Még egy hónapja sincs, hogy először írtam Ferber Katalinnak. Vonaton ülve, kétségbeesve bepötyögtem a levelet, és segítséget kértem Japán kapcsán. Katalin rögvest válaszolt, ugyanazzal a természetességgel, közvetlenséggel, mint a vele való beszélgetésekben, melyek közül addigra már sokat meghallgattam a yt-on. Mennyire is szeretem, amikor valakiről kiderül, mindig ugyanolyan, legyen az nyilvános beszélgetés vagy magánlevelezés. Mennyi fájó tapasztalatom van arról, amikor emberek minden szerepléskor más ruhát vesznek fel, aztán igazodjak ki rajtuk. Nyilvánosság előtt játsszák a lazát, a boldogat, aztán magánbeszélgetésben öntik rám a nyomorúságukat.
Angol nyelvű beszélgetést kerestem Japán témában Katalinnal, hogy egy nekem fontos embert átsegítsek az ott átélt nehézségein. Meg akartam érteni Japánt, hogy el tudjam fogadni. Noha két ország van, ahova, ha rángatnának sem mennék, Amerika és Japán, de az utóbbival kapcsolatban érzett fenntartásaim mögé kénytelen voltam bemenni, pont az említett barát miatt. Amerika szimplán csak halálosan érdektelen.
Katalin rögvest küldött is egy online példányt a könyvéből, ami már csak el-elvétve kapható, és jó drágán, de ez is jelzi a könyv minőségét, öt csillagos. Egyből ki is nyomtattam a kéziratot, mert monitorról még mindig elvből – a könyv miatti szeretetből – hosszabb szöveget nem olvasok. Tudom, szegény fák.
A felkelő nap árnyéka nem csak útikönyv, társ Japánba utazáskor, nem csak történeti-kultúrtörténeti, gazdaságpolitikai útmutató, nem csak a látható tájon való eligazodást segíti, hanem a világ egyik nagy misztériumának – Japánnak – leleplezője is. A kötet azon túl, hogy rendkívüli éleslátással, tudással (atyaég mekkorával) bemutatja azt az országot, ami Katalin megmentője volt tizenhét évig, demisztifikálta is számomra a köré szőtt mítoszt, a keleti miszticizmust, azt a tévképzetet, amivel mit itt nyugaton oly előszeretettel áltatjuk magunkat, hogy na majd a mesés kelet, az megoldja az életünk.
Fogta és lehúzta a japánleplet Japánról, hogy megmutassa a „különlegességük” mögött egy ugyanolyan érző, szeretetre vágyó lélek él, mint bárhol máshol. Alapvetően egyformák vagyunk, és hogy Japánban mennyivel nehezebb is ezen egyformaság közelébe menni, mert pompás technikáik vannak felsőbbrendűségük eljátszására, ami mögött sosem sejt az ember jót.
Nekem eddig is afféle időkapszulaként jött le ez az ország, melyben a kötet csak megerősített, ahol úgy éreztem, megalkották a látvány, a technika, a felszín szintjén a paradicsomot, csak közben elfelejtették, hogyan is kéne benne élni. Naná, hogy elfelejtették..mert mi más is történne egy olyan országban, ahol már ötévesen a gyerekek lelkét „porrá zúzzák”, majd hozzáöntik a japán szirupot, amitől formálható anyaggá válnak, hogy abból fazekasasztalon létrehozzák az „egyenjapánt”.
az írónő
Olvasás közben egyre inkább azt éreztem, a könyv nem is Japánról szól, hanem a kialakulóban lévő emberről, az elembertelenedett emberről, aki azért születik, hogy termeljen, akiből kiölnek vagy akiben inkább mélyre fojtanak minden érzelmet, hogy túlélje ezt a brutális hangyatársadalmat, ahol Fukoshima után kiderült, tényleg „szart sem érsz”. (Katalin atomfizikus férjével 2011-ben, a reaktor katasztrófája után döntötte el, soha többé Japán, erről külön könyvben ír)
Japán nem csak technológiailag, de az elembertelenedés, az elidegenülés útján is előttünk jár, amit jó tudatosítanunk itt a „lemaradt” Kárpát-medencében, hogy ha nem vigyázunk, és nem vigyázunk, ez látszik, ránk is ez vár..
Mert „Japán” már itt van.. Lényegében csak az embert akarják kivágni belőlünk, aki ha kell üvölt, odacsap, konfrontál. Mert egy normális világban olyanok vagyunk, mint az időjárás. Frontok jönnek-mennek, de tudjuk, a vonuló felhők felett örökké kék az ég. Japánban viszont brutális átszínezés megy, és már az is bizonytalan a kék kék-e még.
De hiába, hiába, mert a Föld akkor úgy dönt, elég belőletek, és megrázza kicsit magát, és Japánban ezt nem hiába teszi sűrűbben, mert vele csak így lehet elbírni.
Jaj, és hagyjatok a japán teakultúrával, a cseresznyevirágzással, a haikukkal, a fametszetekkel, a harcművészetekkel, a japán zenével – amiben ráadásul külön elmélyedtem, így már kellő tudásom is van, – melyek az ország köré misztikus, megközelíthetetlen aurát vonnak és valami másságot, különlegességet sejtetnek. Persze, egyszer volt, hol nem volt egy Japán, nekem is az egyik kedvenc könyve Krasznahorkai Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című műve, ott én is romantizáltam kicsit.
A japán társadalom simán kicsit betegebb, mert az időben előrébb tart, és ha nem vigyázunk, mi is elkapjuk azt a kórt. Én mégis míg élek és bírom, harcolok a szerepjátszás, a kirekesztés, a felsőbbrendűség, a bezártság, az idegengyűlölet ellen, és még sorolhatnám, mi minden lett világossá a könyv után Japán kapcsán.
És persze, egy országról nem lehet általánosságban beszélni, és Katalin a kint töltött évek hatására, a tökéletes nyelvtudása, a legkiválóbb japán egyetemeken való tanítása, a japán férje mellett bőven ebbe is ad betekintést. A felkelő nap országában is élnek kivételek, ott is sikerülhet a lehetetlen: egy-egy japán maszk mögé való bejutás. És akkor talán nekik is nyilvánvaló lesz, mi nyugatiak nem egy felületes, durva népség vagyunk – épp ezt írta a képeslapra a kint élő barátom..Az a nagy helyzet, hogy mindenki pont önmagát látja a másikban, és, hogy mekkora megváltás is lehetünk nekik, kikben itt ezen a lemaradt, közép-európai tájon még eredeti szív dobog.