a pécsi modern képtártól a h&m fehérneműrészlegéig
Egy ideje tudjuk, itt minden “energia”, részecskék öntörvényű összjátéka a térben, akik a legparádésabb alakokban tetszelegnek előttünk. Mi meg rendbe bedőlünk annak, amikor már formává sűrűsödnek össze, ahelyett, hogy önmagukban, még minden forma előtt csodálnánk őket.
Aztán mindenki életében egyszer legalább odaszáll “az angyal a vállunkra”, és ha csak egy pillanatra is, de visszaadja az eredeti látást. A legszerencsétlenebb észre sem veszi, van, aki csak elfelejti, és soha többé gondolni sem mer rá, és még mélyebben zuhan alá a már sűrű formák világába.
De van, aki viszont onnantól az életét arra teszi fel, hogy felismerje, ki az a szem benne, aki színről színre lát.
Az idén nyáron lesz harminc éve, hogy e témában meghoztam életem egyetlen döntését, és azóta a többi választásom meg így, úgy, amúgy megesik velem. Leginkább sehogy..Ennek köszönhetően noha persze eligazodom ebben a világban, mert időközben festettem magam köré egy testet, de alapvetően a jelenségek “energiájában”, a sűrű formán túli mivoltában vagyok otthon. ((tudok, tudok arról, hogy mindez még bőven itt van e jelenségvilágban, de emberként nem is bátorkodnék a szavaimmal meghaladni azt. Ezt azért tisztázni akartam..))
Ennek okán egy kicsivel – na jó inkább sokkal – nehezebb itt élnem nekem, mert eléggé fáj ez a hazug világ, s mert gyakran élem át azt, hogy “látom”, a másik mit gondol, mit érez, és ahhoz képest mit válaszol. Ilyenkor, ha szeretek valakit, kicsit durvábban odasújtok, hogy ne már, és akkor, ha elég bátor, mehetünk is tovább.
Na, de tényleg nem erről akarok most írni, ez csak bevezető ahhoz, miért is imádom nagyon a festményeket, persze nem mindet, de némelyik igazi boldog gyönyörűséget ad nekem.
Ferenczy Károly: Három királyok
A pécsi Modern Képtárat elég jól ismerem, kívülről fel tudom sorolni, melyik kép, hol lóg, így nagyjából ki sem kell nagyon nyitnom a szemem, és elég lerogynom az imádottak elé.
Nem, ezeknél a műveknél már régen nem a látvány érdekel, hanem a kép mögötti térbe vágyom végre belezuhanni. Mert e néhány kiválasztottban igazán megbízom. Pontosan tudom, hogy Ferenczy Károly, mikor ecsetjével simogatta alakjai vállát, legbenső érzéseit, legtisztább sejtelmeit örökítette képpé.
Gulácsy Lajos
Gulácsy vonalai kitekerednek a képből, és égig érő úttá lesznek, melyen át végül itthagyott minket, hogy még életében átjusson a minden ismerten túli fehérségbe. Festményeivel kért elnézést azért, hogy mindez kívülről őrületként tűnt fel. És mi látva azokat, bőven megbocsátunk neki.
Gyarmathy Tihamér
Gyarmathy Tihamér is a minden forma mögötti szerelemhez írt ódát, mikor festett, és képeivel ő is lépcsőt épített önmaga elé a semmibe “felé”, csak ő bírt azzal a képességgel, hogy oda-vissza járkált ezen a maga teremtette úton.
Veszelszky Béla pedig a kertje végén kiásott bunkerből nézte a csillagokat, aztán néha bement a műtermébe, és izzó szenvedéllyel összepöttyözte azt, hogy megmutassa nekünk, hogy lát az, aki mikor az angyal rászállt a vállára, nem hezitált, hanem egyértelműen a színről színre látást választotta.
Veszelszky Béla
Tegnap úgy adódott, hogy egyedül voltam az egyik Veszelszky-képpel, és hát le tudtam feküdni elé az egyik kiállítási kanapéra, és kitártam magam előtte. Húha. Hát igen, végre nem éreztem azt eggyé váláskor, hogy a testünk útban lenne. Aztán azért biztos, ami biztos bementem egy fehérnemű üzletbe.