Pár napja ízelítőt adtam abból, miből is lesznek a képek, vagyis milyen érzelmi sokkok, fájdalmak generálnak egyes műveket, mert ugye egyetlen cél mozgat, ez pedig nem más, mint lemosni a jelenségekről a gyalázatot. A világ meg javarészt ilyen, én sem védőburok mögött élek, egy szigeten. Tudom, abszurd és lehetetlen, amit teszek, a duális világban az “egyre gyúrok”, sőt még arra sem, hisz az egység is csak egy képzet egy illuzórikus én fejében, hogyan is lehetne hát valóságtartalma.
Aztán az ilyen bejegyzésekre, ki-ki a maga szintjén reagál, és most sem úsztam meg, hogy ne kapjak életvezetési tanácsokat, miként kellene élni, viselkedni, egyáltalán minek is nyitottad meg a házasságod, akkor nem történne veled ilyen, nekem amúgy is elég a férjem..(aki amúgy rendszeresen átbasz, de sebaj)
Szóval, nekem kéne fejlődnöm, tisztulni tovább és tovább, és akkor már csak édent vetítenék magam köré..
Köszönöm a tanácsokat, azt hiszem, terápiában, öngondoskodásban, minden percem kielemzésében, a tudatalatti bányáiba való alámászásban, a múlttal, az “előző életekkel” való foglalatosságban, aligha előznek meg sokan. Tényleg önmagam vagyok fő terítéken, az én, az én, méghozzá azért, mert csak egy egészséges énnel érdemes elkezdeni a legnagyobb utat, ami viszont már annak demisztifikációja.
De hiába értem el egy szétterápiázott, hipnotizált, megdolgozott, feltárt, a művészet eszközeivel apró darabjaira szedett ént, hiába edzem magam huszonnyolc éve egy működő házasságban, – ahol az, hogy beengedünk másokat a kapcsolatunkba nem azt jelenti, hogy egymás mellett élnénk csak, sőt- egy dolgot nem tudtam megszelídíteni, visszafogni magamban, ez pedig a határozott, gyengécskék számára “agresszív” fellépésem a hazugság, az átverés, elhallgatás, sunnyogás, megcsalás, árulás esetén.
Így mikor azt látom, hogy a másik – és ez egyre gyakrabban fordul elő, ahogy öregszünk – többet ígér, mint amit elért tényleg, és isteni ént hazudik maga fölé, aki szeret engem, ne adj isten, belém, az emberbe szerelmes (ojééé, ez a “kedvencem”, aminek mindig van egy másik arca is..) , és amikor kiderül, hogy nem tud felnőni ígéretéhez.. akkor valami zsigeri mozdulatból vezérelve, kipukkasztom az óriásira nőtt lufiját.
Mert mindig magamból indulok ki, és magammal is ezt tenném hazugság idején, de igyekszem annyit ígérni, ahol épp tartok, ahol állok, és ha azt mondom, szeretlek, akkor az elbír mindent, azt is, hogy te másik nőhöz mész. A szerelmes vagyok beléd pedig nem múlik el két hét után, ha meglátok benned valami foltot, mert az emberen túli létezőbe szeretek bele, akit nem érhet folt.
És nem tudom ígérni, hogy a lufipukkasztás nem lesz kellemetlen. De ezek után akár el is kezdhetnénk kapcsolódni.
De hát mert a mai önismeret, mint terminus technicus, a személyes énnel való bíbelődésre szorul, – és még csak nem is utal az azon túli személytelenre, akinek felismerése lenne a cél,- így a másikat ért erőteljesebb kritikám rögvest menekvésre készteti a legtöbb férfit.
Hogy fogjuk így felnevelni őket, ami a kötelességünk lenne nőknek, ha visszaszaladnak az anyuci vagy a hazugságban élni tudó kislányok szoknyája alá?
