Festészetemet roppant veszélyes cselekedetként élem meg, minden egyes kép előtt és alatt végig azzal küzdök, hogy be tudom-e fejezni, képes vagyok-e egy egyszeri pillanatot átemelni az “örökkévaló” vásznára, és ami a legfontosabb, hogy utána vissza tudok-e jönni, és aztán életté építeni azt, amit megfestettem. Mert az alkotás nem más, mint egyes értékesnek tűnő pillanatok kiemelése az időből, azokról a művészet segítségével az esetlegesség letisztítása, addig-addig suvickolása, míg felsejlik a másodperc minden változótól mentes gyönyörűsége.
Míg festek, felkapom a pillanatot és kimenekítem az időből. Eddig rendben is van a cselekedet, a jelenségeket elvinni innen sokkal könnyebb mozdulat, mint utána visszajönni velük ide. Azt hiszem, ezen a ponton tört meg sok nagy alkotó, nem bírt visszajönni, s inkább az őrületet választotta, mint búvóhelyet. (egy egész nemzeti múzeumos kiállítás és egy szépművészetis foglalkozik épp két nagy, a túlparton maradt alkotónkkal..)
Gulácsy Lajos, az egyik festő, akire utalok műve
Mert “odafent” a festészetben, énemtől szabadon roppant bátor és szókimondó vagyok, de elbírom-e ezen tulajdonságom itt az életben is, elviselem-e azon irdatlan kiszolgáltatottságom, ahogy az egyes képeken felfedem magamat, pontosabban felfedi magát általam a perc, melyet kötelességem lefesteni!
A legutolsó képemen ismét a szerelem ( mely az énvaló tükröződése az időben) ábrázolására voltam kötelezve, igen, muszáj volt festenem. Nem, nem jó kedvemből festek, nem azért mert szeretek festeni, lennék inkább táncos vagy simogatnék inkább egész nap szép férfi és női testeket mondjuk, de számomra nem létezik szabad akarat, és itt régen eldöntetett helyettem minden, már csak végig kell csinálnom.
Tényleg nagyjából sem éjjelem, sem nappalom nem volt abban a két hétben, az utolsó ecsetvonásig egyetlen befeszült alakzat voltam, aki éppen csak addig lazult el, míg a kész kép előtt végre átélte, sikerült. Igen, sikerült kiemelni ezt az önkényes, őrült pillanatot az időből, melyet nem érdekel életkor, társadalmi helyzet, sőt az sem, a felek egyáltalán szimpatizálnak-e egymással az életben.
Márton Tünde fotója – Kiszolgáltat
Két hétig vittem fel a szerelmünket a hegy tetejére, és talán ha fél órát pihentem ott a kép elkészülte után boldogan. Onnantól pedig kezdődött a lefelé utam, mert egyelőre nem akarok úgy járni, mint Gulácsy és Csontváry, nem akarok az őrületben elbújni és légvárakban élni. A képet igenis le kellett hozni az életbe és megmutatni annak is, aki ihlette. Vállalni kiszolgáltatottságot, visszautasítottságot, szégyent, labilitást, és a szexus irányíthatatlan teljhatalmát a test felett, mely nem több, mint időszakos “kicsapódása” a szerelemnek a testre, egy kényszerű, emberi pánikreakció, hogy kibírjuk, ahogy önnönmagunk gyönyörűsége épp szétfeszíti a szívet..
Vállalni azt, hogy igenis át kell vágnom a sok emberi nyavalyán, mely társadalmunkban a szerelem köré csoportosult, és vakon bízni abban, hogy még ha ügyetlenek is a mozdulataim, de meg tudom mutatni a pillanatot, amit lefestettem.
Hogy igenis érvényes a festmény a történetben is. Hogy igenis az életben a szerelem az egyik (talán egyetlen!!) lehetőségünk a valósággal való találkozásra, mert az én vagyok és te vagy minden történeted mögött, legféltettebb ártatlanságodban. Hozzá képest semmi sincs, mégis egy élet megy el ezzel a semmivel.
