Amikor húszévesen egyetlen pillanat alatt kettészakadt előttem a világ valóságát elfedő vászon, és egy éjszakám volt, hogy eldönthettem, a végső feketét választom vagy még egy kicsit az abból káprázatként felbukkanó világot, másnap ébredéskor őrült módon rajzolni kezdtem magamra. Sőt onnantól kezdve az egész InterRail-es utunkon Borival csak rajzoltam, rajzoltam, mindenkit, akit értem, nagyjából Hollandiától Spanyolországig végigdíszítettem az útközben megismert barátaink bőrét a motívumaimmal. Akkor még úgy éreztem, hogy mikor húzom a vonalakat, kapcsolatban maradhatok azzal a világgal, ahol azon a fontos éjszakán jártam, és ami mellett akkor még végül nem dönthettem, mert az volt a sorsom, hogy egy ideig még hinnem kell ennek a káprázatvilágban nekem is. Ami borzasztó fárasztó és fájdalmas egy ilyen élmény után.
Ha lehetett volna olyan sűrűn telitetoválom vagyis csak rajzolom – na mert mindennap újat akartam, – magam a mintáimmal, hogy ne is látszódjak. Nem, igazi tetoválást sosem akartam, az akkor még a prolik freskója volt, 1994-et írtunk, mára meg az elité is, és óriási divat. Én meg mindig szeretek kimaradni a divatból, ami elmúlik úgyis.
De ez a különcségem, mert mára tényleg az a különc, aki nem varratja szét magát, biztos azért van, mert közben a vonalkáim festményekké lettek, azokból meg ruhák készülnek, és azóta, hogy magamon viselem azokat, azt gondolom, annak mintái, a hozzájuk tartózó élettörténetek minden nappal a bőrömbe égnek, szóval tényleg belém varródnak/tetoválódnak, aztán éjszakára eltűnnek, hisz a sötétbe nem viszek semmit magammal.
Ebben az évben megismertem Fehér Beatrix ruhatervezőt, aki ugyanabból a vágyból és indíttatásból, alkot, mint én, amit megnevezni aligha lehet, de egymás munkáiból felismerjük, hogy rokonok vagyunk, és elkezdődött a Camou-s ruhagyártásunk.
Szeptember végén úgy adódott, hogy felölthettem a ruhákat arra a gyönyörűséges nőre, és az őt hasonlóan hozzám tisztelő leányzókra, aki számomra az az ujj, mely a valóság felé mutat, és aki már az első találkozáskor, 2006 nyarán felfedte előttem, hogy húszévesen a világmindenség legnagyobb kincsére leltem. Amibe persze, hogy bele szoktak halni, hisz egy ekkora szépséget, hogyan is bírhatna el az ember.
Ő az, aki valódi értekkel ruházta fel AZT, ami világból nézve semminek tűnik, nem is létezik.
Tiszta izgalommal rohantam le a partra, ja nem, végül levittek, és volt fél óránk, hogy létrehozzunk egy nem tervezett, nem beállított, nem kisminkelt, nem megfésült fotózást.
Ilyen lett.
A ruhák, hála a Camounak, nagyszerű ütemben készülnek, az itt látható kollekció rendelhető, és téliek meg nemsokára lesznek.
Minden ruhákkal kapcsolatos kérdést vagy emailben vagy messengeren tegyetek fel a Camou-nak, mert én ahhoz nem értek, a gombvarrásig sem jutottam el.