Marc Chagall a szerelem festője, Bellához fűződő érzésesei megtartják az egész művészettörténetet előtte és utána is az időben. Ez a vásznon kifejezett rajongás az alapja számomra az összes létező alkotásnak. Itt nem kell találgatni, vajon a festő mit akart kifejezni, egyszerű volt és még annál is egyszerűbb. Szeret. Végre egy ige, melynek nincs múlt ideje, hisz bármikor Chagall Bella-festményeihez közeledünk, átélhetjük annak állandó jelen idejűségét.
A szerelem huszonöt éve érintetlenül, ugyanabban a formájában várt, ahogy akkor magára hagytuk, mert el kellett indulnunk a történeteink beteljesítése felé. Hisz vagy szerelem van vagy élet, a kettő nem létezik egyszerre, választani kellett. És fiatalon még azt hittük, számít majd valamit az életünk. Pedig egy tőmondatban le lehetne írni az egészet, a szerelemhez pedig könyvtárnyi mennyiségű kötet sem lenne elég. Csak, hogy érzékeltessem az aránypárokat.
A szerelem, miként Bella és Marc időt nem ismerő ölelése a festményemen egyszer csak, egy október végi szombaton úgy döntött, felfedi magát egy kicsit, de tényleg csak egy kicsit, nehogy megint időbe és térbe akarjam zárni. Bellának is sürgős volt, már alig bírta tartani a markában a szerelemmagokat, földre vágyott, hogy kivirágozhassanak, hiába közelgett a tél, hisz ezek a magok nem ismerik az évszakokat.
Földközi-tenger nagyságúvá nyújtózkodtam, magzatvíznyi tengerré, hogy oltalmazni tudjam a bennem hullámzó kontinenseket. Fokozottan vigyáztam arra, hogy Szicília ne ütközzön az anyaországgal, hogy az a pici rés megmaradjon köztük a tengernek.
Én is csak közeledtem magam felé, nem akartam, hogy a szájam a szájamhoz érjen, hisz én is pontosan azt a milliméternyi rést imádom test és test között, mely vonz és taszít is egyszerre, s mely az egyensúly legszebb és tökéletes kifejeződése.
