Marc Chagall, mint a szívünk közepébe vezető térképet, ránk hagyta legszebb örökségünk, szerelmes festészetét. Alakjai immáron tökéletes, egymást mindenütt lefedő öleléséhez bármikor kapcsolódhatunk.
Elég csak a falvak felett átrepülő Bellára és Marcra gondolni, és már hullik is ránk az égből a szerelem vetőmagja. Innen nincs más dolgunk, minthogy önátadó, befogadó termőfölddé legyünk, s míg szárba szökken, virágba borul és gyümölccsé érik a szerelem, megfigyelhessük eredeti minőségében. Így lesz a miénk az élet legfontosabb tudása.

A szerelem a két test között megjelenő forrongó tér, az emberek által megtartott semmi, még mielőtt azok kétségbeesésükben szenvedélyesen egymásba nem zuhannak, mert rájöttek, az életben sosem lehet az övék a szerelem.
Mert az nem más, mint önnön valóságuk a másikban tükröződő ragyogása, egy abszolút tér pillanatnyi megjelenése az életben. Ráadásul egy kevésbé jegyzett önmegvalósítási ösvény is, ahol visszakövetve azt az utat, melyen keresztül a szerelem a világunkba érkezett, egészen eljuthatunk valódiságunk kapujáig.

 

Nem csoda, hogy közelében csend van és borzalom. Feltartóztatni lehetetlen, hisz átutazóban van. Csak bemutatkozni jött, hogy el ne felejtsük, miért is születtünk.