egyes, szinte önmaguktól fénylő műtárgyakat teljes jogú mesteri rangban kezelek, úgy járulok eléjük, mint egy “legfőbb úrhoz”, és kérek tőlük segítséget. Nekem a múzeumok nem néhai korok mauzóleumai, hanem az élő tudás és szentség búvóhelyei. Semmi más igazából nem érdekel a nagy városokból, mint a múzeumai, és utána szaladok is vidékre.
A berlini Gemäldegalerie igazi maratoni menet, állítólag 2 km-nyi sétát lehet benne megtenni. A nem célirányosan az épületbe érkező vendég hamar – ki kell, hogy mondjam – hányingert kaphat ennyi műtárgytól, mert egyszerűen ezt a mennyiséget lehetetlen elviselni.
Így én már célirányosan megyek, pontosabban afféle csak félig ébren állapotban, éppen csak félig nyitott szemekkel, és egy kiállítási székkel. Nem is értem, más miként tud ekkora hatalmas műveket állva elviselni.
Aztán ebben a benső, félhomályos szürkületben tényleg, mint valami alvajárót szólítanak meg a képek. És mindig más, mindig az, amelynek tanítására épp szükségem van.
Tegnap borzasztó nehéz benső helyen voltam, rettentő billegésben, pontosan éreztem, óriási a tét, nem kisebb, mit Fra Angelico Utolsó ítéletén. Nem először látom a művet, így hosszasan csak csukott szemmel pihentem előtte, és csak amikorra már kifújtam magam, mertem ránézni. Akkor fogtam fel, milyen irtózatosan óriási a baj, méghozzá azért, mert a világban nagyobb számmal van jelen a bűn, mert egyáltalán nem egyenlő az elosztás. Egyszer csak feltűnt a kép közepén lévő egyik szárnyas lény, aki a jók közül átrángat a rosszak közé egyet. Gyönyörűen látszódik, ahogy a jók átérve a gonoszak oldalára először még őrzik eredendő szépségüket, aztán lassan aljasodnak le, és kerülnek végül a poklok legmélyebb bugyraiba, ahol bűneik szerint rendszerezve vannak cellákba, egymásra hányva bezárva.
Ültem hát a kép előtt, és minden addiginál erősebben azért könyörögtem, hogy ne hagyjam, hogy bennem is eluralkodjon e túlerő, s én e világi lény legyek, akinek egytől egyig a pokol a sorsa. De nem csak magamért könyörögtem, hanem azon gyenge embertársaimért is, akik még képesek hazudni, lopni, csalni, és őszintétlenül élni..Aztán ahogy elfáradtam könyörögni, és tényleg már csak lihegtem ott egy ültő helyemben, mind jobban érezni kezdtem a képből kiáradó, amúgy több, mint 600 éve a földre ömlő aranyló esőt. Jól eláztam.
“Csurom vizesen” átbotorkáltam pár termen, körül sem néztem, azt hittem, ennyi volt, és csak Fra Angelico-ért fizettem ki a 14 eurós jegyet. Aztán egyszer csak nem tudtam nem jobbra nézni..
Először a piszkos lábkörmeire lettem figyelmes, arra, hogy micsoda vakmerőség is ez a Szerelemtől, hogy lejött hozzánk az életbe, és a legváratlanabb helyzetekben belénk lő, a szívünk közepébe, hogy a nyilával kipukkassza bennünk azt, ami talmi. Néztem ahogy nem félti magát ettől a koszos, büdös élettől, ahol az emberiség lealjasította, jövő-menő érzelemmé, hormonok generálta állapottá degradálta a szerelmet.
Isten első teremtményét, aki legyőzve tudást, művészetet, gyógyír lehetne mindenre.