istenem, de gyönyörű film ez, minden reményemet visszaadja a művészettel kapcsolatban. Így kell ezt, ilyen alázattal, kitartással, türelemmel és el nem múló szeretettel, még akkor is, ha őrültek háza az egész életünk, amit ez a mozi nagyszerűen bemutat.
Truffaut filmet forgat a filmforgatásról, ahol a rendező szerepét játssza ő. Persze nem tudható, vajon az életben is ilyen kedves, odaadó, támogató volt-e a színészeivel, vagy ezzel a művel alkotta meg legszebb rendezői énjét. Vagyis megtette azt, amire kaptuk a művészetet, hogy eszközeivel lemossuk magunkról a gyalázatot, ezt a szánni való ént, aki elválaszt önmagunktól.
Szeretem azt a képet, mely szerint mi vagyunk életünk összes szereplője, mi vetítünk magunk köré egy rettentő gyönyörű és fájdalmas filmet, és a rendezői székből dirigáljuk ezt az egészet. Ha ennek mentén haladunk, nincs is köröttünk senki, akit okolni lehet a felbukkanó események miatt, csak mind mélyebb szeretettel reagálni arra, ami körbevesz. Mert legyen is bármekkora közhely ez, a szeretni tudásunk az egyetlen valódi, nem is e világi erőnk. Minden más e nyomorult kis énnek a tehetetlensége.
És Truffaut annyira, de nagyon és mindenkit szeret ebben a filmben, mert talán tudja, csak azzal győzheti le a világ átverését, mert itt mindenki szunnyadó hajlamaink testet öltése, akik miatt nem látjuk a világ világosságát, mert velük, jelenségekkel takarjuk ki azt.
Miért miért is kellett ennek a nagyszerű, a művészet oltárán áldozó férfinak ötvenkét évesen meghalni? Vagy ideje lenne már a másik oldalról nézni a dolgokat, és a távozást érkezésnek, hazatérésnek látni? Hát ideje.
Mert egy ilyen emberi, rendezői minőség után Truffaut szerintem haza is érkezett, mert “kész” volt.
(nem, egyáltalán nem minden halál hazaérkezés, dehogy)