https://www.youtube.com/watch?v=kjJqHF0mb_k
Az ember eredendő természeténél fogva őriz magában egy emléket egy “tiszta, éteri” térről, amit nem érint a jövő-menő élet, minden bizonnyal valódiságának emlékét. Milyen abszurd is múlt időben írni arról, ami közelebb van hozzánk, mint a retinánk.
Ez a makulátlan én sosem fog a maga eredetiségében e világban megjelenni, hisz, ami meg tud jelenni, már duális jellegű. Szóval azt keresem, ami érzékszerveinkkel befogadható, és lényegiségénél fogva a legjobban hasonlít ahhoz, e nagybetűs énhez.
Mindig is volt bennem egy olyan képzet, hogy a nem vér szerinti kapcsolatainkon kívül, egyedül a férfiak barátságában van ez az “erőtér” jelen. Ők azok, akik nem akarnak egymástól semmit, nem úgy, mint szerelem idején nő és férfi, csak vannak egymás mellett. És ez a létezés már önmagában elég mindenhez.
Női mivoltomban, parton ülve csak csodáltam a szeretett férfiaim barátságát. Biztos idealizáltam őket, s rájuk vetítettem azt, ami hiányzik a női barátságokból, a színtiszta, szinte még gyermeki, a másikkal csak együtt lenni jó életérzés gyönyörűségét. Két nő esetében mindig felmerül bennem valami hiány, tudom, hiába vannak együtt, de titkon mindketten férfira várnak. Viszont a férfiak között felbukkanó tér akár teljes is lehet.
A Jules és Jim afféle lépéspróba e tiszta férfiérzelem megmutatására, melynek amúgy nyugodt, csendes vizébe egy nő dob követ. Vagyis dehogy követ, önmagát, egy egész sziklát, mely alapjaiban felkavarja az addig nyugodt kedélyeket. De ami történik az meghaladja emberi mivoltunk, és érte megéri kibírnunk ezt a nagy csobbanást is. Hisz nem kevesebb, mint a két férfi által közösen imádott női archetípus – mely szoborként át is nyúlik e fizikai világba – testet öltése történik a filmben. És hát mit tesz a két férfi miután az imádott, éteri nő egy alakban jelenik meg a földön.
Osztozik rajta szeretetben.
Természetesen soha semmilyen emberi osztozkodás nem tökéletes, hanem rettentő erőfeszítés, próba. Az ember hibázik, elesik, megsérül, de feláll, és a szavaival, a bölcs kommunikációval a legnagyobb zűrzavarban, érzelmi viharban is rendet tud tenni, ha őszinte. És Jules és Jim az. És ezen a ponton minden jó, ha jó a vége, még a halál is.
Jeanne Moreaut, az égi nőt, akinek noha emberi alakot kellett felvennie, hisz csak ekképpen tudott megjelenni e világban, hisz nélküle nem lenne befogadható az érzékszerveink számára, férfi megtartó és szabad szeretete tud egy ideig a földön tartani. De csak egy ideig. Ő csak azért jött, hogy szerelmeit végső otthonába hazavigye.
Van, akinek csak halála pillanatában fedi fel magát az otthon képe, van, aki meg már az életben megszabadul. Jim így, Jules úgy “ér haza”, élet és halál ezen a ponton már csak üres fogalmak, de a film végére egészen biztos, hogy mindketten gyönyörű véget érnek, köszönhetően a nőnek, aki eljött az idegen világból, hogy szeresse mindkettőjüket.
