Kedvenc témám, a sokszerelműség Truffaut-féle feldolgozása, amely persze pontosan felfedi, milyen színvonalon is áll ma ez a jelenség. Nem egy harmonikus szerelmi történet ez, hisz melyik újítás egyből az?
És noha több, mint hatvanéves film, nem hiszem, hogy poliamoriában egyetlen millimétert is “fejlődtünk” volna. Miközben egyszer volt hol nem volt, az embert eredetileg ekképpen tervezték, de ki emlékszik itt még önmagára, arra, mit is jelent szeretni. Helyette rogyjuk ezt az álságos monogámiát, és pusztulunk bele össznépileg.
A film mégis megpróbálja a lehetetlent, kinyitni egy kapcsolatot, ha abban börtönben érzi magát a szerelem, és megkísérli a legnagyobb mutatványt, két barát között megosztani egy nőt, aki pedig olyan, amilyen, hisztis, kiszámíthatatlan, de legalább szókimondó és őszinte.
Milyen is lenne az ember egy teljesen ismeretlen tájon, ahol nem járt előtte senki, ahol megpróbálja átírni felmenői mintáit, mert egyszerűen csak természetes szeretne lenni, szabadon szeretne szeretni, és felvállalni azt, nincs az a férfi, nincs az a nő, aki teljességében lefedi az összes igényünket.
A jövő emberének útja ez, a földi lét túlélésnek egyetlen esélye, mert az elfojtott szerelmek, visszatartott szexus, meg nem kapott ölelések az oka itt minden békétlenségnek.