Számomra Auschwitzcal véget ért az emberi történelem, ez itt már csak egy abszurdabb, még inkább elembertelenedett ismétlése annak, ami már megtört, a szellem végső kiárusítása és a vegetáció helyszíne. A Földre azóta csak azért érdemes megszületni, ha valaki ki akar szabadulni a káprázatok körforgásából, mert a hazugság bolygója erre rendkívül alkalmas. Itt még az ilyen megátalkodott idealisták is, mint én, kiábrándulnak a fizikai létezés mindennemű formájából, és “hazavágynak” .
Franz Marc Torony kék lovakból készült műve aranykori kép.
Emlékeztető arra, hogy azon a verduni csatamezőn, ahol a festő harminchat évesen életét vesztette – mert naivan azt hitte, ha majd önkéntesként bevonul az első világháborúba, tehet valamit azért, hogy visszaállítsa az emberek között is azt a rendet, amit már csak az állatvilágban tapasztalt – egykoron a paradicsom állt.
E festmény kilétéről senki sem tud, talán összetekerve ott búvik egy padlás tetején, vagy egy pince mélyén. Pont úgy, mint az aranykor. Tudjuk, hogy van, csak azt nem, hogy hol.
A festményen négy kék ló épít önmagából tornyot, hisz tisztában vannak vele, csak együtt sikerülhet felnőni az égig. Az anyagi megtestesülés közösségi élmény, itt senki sem juthat semmire egyedül. Az élet egyetlen érdemi eseménye pedig az lenne, ha lebontanánk elválasztottságunk képzetét. Ha felfognánk végre, noha négy alakban vagyunk jelen, de egy szívünk van. És ha lemosakodnánk, hogy végre egyszínűvé, kékké legyünk, mint a lovak.
Igen, emlékszem rá, az aranykorban minden kék volt.
Nem hiába kék a szerelem is, ami az egyetlen aranykori jelenség az életben.