Freya, észak szerelmes istennője előtt nagyszerű férje, Odin, éppen csak egy rövid időre jelent meg, hogy emlékeztesse arra, a szerelem, mint egyetlen valóság tényleg létezik. De hát ilyenek ezek az istenek, őket sem szőtték másból, mint káprázatból, így ők is csak jönnek és mennek, míg a szerelem, ami megtartja az összes univerzumot és istent öröktől fogva nem változik.
.
Odin iránytűt adott a férjét sirató, kétségbeesett istenlánynak, aki elszánt macskáival rögvest útra kelt, hogy a földi világban is megtalálja a szerelmet. Eldöntötte, e nagyszerű érzés gyűjtögetője lesz, addig és annyit fog ölelni, míg a sok kicsi férfiérintésből és csókból össze nem tudja illeszteni a legnagyobbat, az egészet.
Áldozatosan, ártatlanul ölelt, érintése égetett, de ugyanakkor végtelen gyermeki és védtelen is volt. Minden egyes szerelmét arany könnyeivel siratta, mert végül mindenki elhagyta, hisz senki sem tudta viszonozni a freyai odaadást. S noha mindez rettentően fájt neki, de az vigasztalta, talán minden ölelése számít, mert az eredendő szerelem összeillesztésének kötőanyagául szolgálhat.
Ám Odin sem felejtette el egyetlen pillanatra Freyáját – csak éteribb lett az isteneknél is, s így már az érzékeny lány sem tudta felfogni őt -, s megteremtette a rúnák rendszerét, amivel felírta az égre az egyetlen érvényes szót, hogy szeretlek.
Hilma af Klint, észak lángoló lelkű látnoka pedig évtizedekkel az absztrakt festészet megszületése előtt megalkotta Freya és Odin szerelmi fészket a művészettörténelem első nonfigurativ festményén.
