Rosa von Praunheim Fassbinder’s women
Most, hogy pár napja a”hol kezdődik/végződik, és valójában mi is fér el a szeretet” témában igen intenzív “kurzuson” megyek át, amiért az élet rendez nekem, mint afféle edzés, igazán izgalmas volt a Fassbinder-i lényegiség/személyiség tanait újra feleleveníteni.
Mikor 2012-ben már valamelyest tematikusan is elkezdtem újra filmeket nézni, Fassbinderrel kezdtem. Biztos jó pár, elérhetetlen mű kimaradt, de a java megvan, és ami a lényeg, a rendező esszenciáját, velejét, rendezésének lényegiségét talán sikerült átvennem, megértenem.
Fassbinder ott érintett meg igazán, hogy nincs határ a személye és a művei között, hogy nem bújócskázik a filmjei mögött. Hanem az egész lénye beleég a művekbe. Vérrel, izzadtsággal, könnyekkel, de ha kell agresszióval, dühvel, gorombasággal alkot, nem köntörfalaz, az egész önmagát egyben adja. És ez nagyon ritka. Mert ugye alapjáraton meg akarjuk óvni a világot a sötét oldalunktól, de Fassbinder senkit sem akart becsapni, és mind rendezőként, mind pedig magánemberként -mely között nem volt szakadék- ezt az egész nyomorúságot egy csomagban adta.
Nála aztán nyitva volt a tudatalatti bányája, és amit sokan el tudnak rejteni a nappal elől, azzal neki együtt kellett élnie.
Aztán pár év után én sem bírtam el ennyi Fassbindert egyszerre. Ő sem, bele is halt magába csúnyán és fiatalon, mert ennyi határt átlépni, úgy tűnik, mégsem járja. Az egyik életrajzi könyv olvasásakor adtam fel én is, ahol egyes beszámolók arról mesélnek, milyen válogatott trágársággal és kegyetlenséggel bírálta olykor a színészeit, akik szinte függő viszonyban voltak tőle. Nem beszélve a Félelem megeszi a lelket arab főszereplőjéről, aki aztán öngyilkos is lett a Wernerrel fenntartott viszony után.
Sok év kellett, hogy vegyem a bátorságot, és a téma közelébe menjek újra, talán pont a fent említett aktuális helyzetem okán.
Huu, e film után megenyhültem..vagy talán én is az évek alatt “szintet” léptem, és Fassbinder történeteit hallgatva meg kell adjam magam az előtt a tény előtt, hogy nagy szellemek nagyon sokat kérnek. És talán joggal mutatnak rá egyes hiányosságainkra durván, agresszívan, mert ha babusgatnának, nem tudatosulna, annyi szemetet hordunk magunkban, melyeket néha tényleg csak buldózerrel lehet eltakarítani. És nem kéne a buldózerre, aki néha Fassbinder volt, haragudni.
Persze, aki nem bírta, az belehalt..aki egyes személyiségjegyeivel azonosította magát, és amikor azokat a rendező elpusztította, akkor az egész vele halt.
Kemény iskola ez Fassbinderrel, csak aki komolyan gondolja, hogy egyszer majd tényleg megtanul szeretni, az vállalkozzon rá, mert útközben rohadtul fájni fog néha a Fassbinder-féle szeretetiskola.