élt 31 esztendőt
feltámadásnak azt hívom, amikor egyetlen pillanatra apró darabjaira törik a minket körbevevő világ, hogy a látvány mögött felfedje magát az a hófehér vászon, ami hátteret ad a jelenségeknek. A csoda az, hogy ezért az élményért elég csak odaállnunk egy Seurat-festmény elé, – na jó, ha épp ez nem adatik meg, kinyitni egy albumot tőle, és elképzelni, hogy egy eredeti kép előtt állunk (miként én most..) – és belezuhanni egy-egy művébe, hisz ő pontosan úgy mutatta meg nekünk a világot, ahogy az van.
Apró szilánkokra tört részekként, ahol a világban megfáradt néző, – aki még tudja, a művészet az utolsó híd, melyen “hazamehetünk” – a pöttyök közötti fehér vászonnak köszönhetően, megtapasztalhatja önnön valódiságát.
Úgy hiszem, Seurat a művészet csúcsa, a cél, ami miatt az ősember kivett egy szenet a tűzből, és rajzolni kezdett a barlang falára, mert valamit nagyon keresett..Választ a legnagyobb kérdésére, amit az akkori agyi kapacitás miatt még megfogalmazni sem tudott, és az annál jobban gyötörte, és amit ma mi valahogy úgy tudunk körberajzolni a szavainkkal, hogy ki is vagyok én?
Seurat után már csak ismételünk vagy inkább zuhanunk művészetileg. Ő feltette a legnagyobb kérdést, amire azóta sincs válaszunk.
És hiszem azt, hogy miután apró darabokra törte a látványt, ha magát nem is, de a művészetet képes volt definiálni, ami nem valami elvont úri mutatvány, a haszontalan élet netovábbja, hanem a legkegyetlenebb folyamat, amit magunkkal elkövetünk.
Mert a művészet, ha még eredeti rendeltetése szerint működik, nem csak a látványt, de az azt érzékelő ént is apró darabjaira töri, úgyhogy nekem ne jöjjön senki azzal a kérdéssel, hogy alkotás közben jól érzem-e magam.. Meg azt se kérdezze, miért sikítok folyamatosan.