Giorgio de Chirico Japánban – Hektor és Andromarkhé búcsúja

 

 

Abbéli vágyamhoz, hogy égi érő paszullyá növekedjek, s rést üssek a hatalmas égnyi mennyezeten az ad erőt, hogy szilárdak a gyökereim. A személyem nádtermészetű, ezt tudom, nehéz, kiszolgáltatott sors ez, mindenre reagálok, azonnal rezzenek, szuperérzékenységem egyre elviselhetetlenebb, ám alapjaim megingathatatlanok. S nagyon jó az a bizonyosság, hogy mint ember európainak definiálom magam, hogy minden bizonyosságon túl a keresztény kultúrkör szimbólumai, hagyománya és az európai művészet az, ami megtart engem. Ez a bázis a kiindulása minden komolyabb, „ontológiai” kutatásomnak.

Japánból egyelőre csak két kisebb várost láttam, megismertem művészeket, zenészeket, tisztes háziasszonyt, patriarchális vadember-férjet, és hippiket. Tényleg csak pár kanállal ettem egy japán levesből, de úgy érzem, felismertem ebben az egészet. De erről majd később. Eljutottam egy olyan pontra, hogy Japánra csakis „benső útjaim” háttereként tekintsem, hogy ki merjem jelenteni, isten igazából nem érdekelnek. De megköszönöm nekik, hogy csendesen megtűrnek és hagyják, hogy szembenézzek azzal a vákuummal, ami számomra először ebben az esszenciájában e szigetországban fedte fel magát.

 

 

 

 

 

A japán ember és a városok ott vannak a háttérben és a legjobbat teszik velem, békén hagynak. Japán nem érinti meg a szívem, nem az én földem. És először igazi melegséget akkor érzek, amikor egy európai műveket felsorakoztató múzeum mellett állok. Igen, ott a Kurashiki Ohara múzeum előtt végre felenged bennem a japán görcs, oldódik az abnormalitásként érzékelt, túljátszott én, végre megkapaszkodva az európai művekbe, ki merem jelenteni, semmi közöm személyként ehhez. Nem Japánért vagyok Japánban, hanem a vákuumért minden jelenség mögött.

Leülök az első teremben, félálomban Monet elé, és hosszú perceken át szívom magamba a képből, az európaiságból, az otthonból áradó erőt. Egészen lehengerel, aznapra nem is kívánnék mást. Aztán mégis feltántorgok a második emeletre, és eláll a lélegzetem. A szerelmem, a férfi – aki e távol-keleti úton kísér – a terem elején egyensúlyozik a színek kisugárzásában. Először vagyunk együtt múzeumban, kicsit zavarban is vagyunk a másik előtt, de lassan megnyugszom, ahogy látom, hogy számára is otthonos ez a tér. Megnyugszom, hogy ő sem csak a látványt látja a francia szimbolistákban, és a tekintete is inkább a képem hullámzását fogja fel, és anyanyelvén, a “Schwingungról” mesél nekem, ami fogva tartja a teremben.

 

 

 

 

 

És akkor egyszer csak a földbe gyökerezik a lábam, pontosabban a második emeleti födémébe. Ott állok a fő-fő kedvencem, Giorgio de Chirico Hektorja és Andromarkhéja előtt. Akkor nyílal belém, hát ezért a műért utaztam tízezer kilométereket. Két éve, hogy megismertem a férfit, az imádott olasz festőm egy művét másoltam rá az egyik képemre, ez a festmény szerelmünk szimbóluma, a meztelen nő és a vasba, acélba öltözött férfi ölelése. Két éve tetőtől talpig sért a férfi páncélja, összevissza szabdalt, Japánba is azért utaztam utána, mert azt éreztem, itt vár a gyógyír.

Aztán ebben a festményben megláttam azt, amit kerestem, hogy a védekezésnek vége lehet. A mű címe Hektor és Andromarké búcsúja, végre, vége. Végre befejeződik a védekezés, Japánban épp elég nyilvánvalóan láttuk mindketten, milyen végletekig beteg ez az egész, és mennyire jó európainak lenni. A kép ennek a két éve tartó, egymás előtti védekezésünk végét is jelzi. Hektor és Andromarké elválik, hogy mi találkozhassunk végre.
Köszönöm a legszenzációsabb metafizikus festőnek, hogy megfestette, mi nem az irány.

Neti, neti, sem ez, sem az. De Chirico nagyon is jól tudta, hogy ami az irány, azt soha senki nem fogja kimondani.

A védekezést meg otthagytam Japánnak.