Van az az állapot, amikor valaki a fizikai testében melletted van, de mégis hiányzik, aztán ha elutazik pár ezer kilométert,és ír két sort, és nagyon neked, azokban a mondatokban jobban benne van, mint mikor melletted ül. Így vagyok sokszor a modern művészeti múzeumokban is, ahol persze már előre nagyon meggondolom, milyen tárlatokra megyek be. Illetve, ha tudom, hogy a tizenkettedik teremben a vászonra fosós absztraktok és feketén feketék mellett a sarokban lóg három kedvencem, akkor összehunyorítom a szemem, befogom a fülem, és odaosonok hozzájuk. És ha odaosonás közben mégis körbenézek, akkor hiába vannak mellettem alkotások, mégis nagyon hiányzik a művészet.
Szóval egy ideje sokat járok virtuálisan is múzeumba, mert a valódiakból egyre jobban szorul ki az művészet, és egyes barátaimmal néha közelebb vagyok egy hangüzenetben, mint mikor egy megjátszós, magunkat takargató estén ülök. Sétáim közben az egyes kedvenc festőimet téren és időn túlról magam mellé varázsolom, és nagyobb művészeti extázist tudok akár telefonról is átélni, mint élőben, és ugyanígy vagyok barátokkal is. Van, akit még testben nem is láttam, mégis jobban ismerem, mint aki mellett évtizedek óta élek földrajzilag.
Nagy kedvencem – akiről sokszor írtam, és akinek műveihez sokszor járok oltalomért – Giorgio de Chirico időben figyelmeztett, hogy baj van a festészetben, én meg hozzáteszem, az emberi kapcsolatainkban is. Nagyon nagy baj.
Festészetről csak a klasszikus művek mentén értekezett, és az impresszionizmus óta e művészeti ág hanyatlását látta, ahol egyetlen egy alkotót emelt ki a sokaságból, akit elfogadott, ez pedig Picasso. De Chirico roppant szigorú volt, én eddig nem mernék elmenni sosem, de nem is alkottam nagyjából új izmust, amit úgy hívnak, De Chirico-izmus kb..
Micsoda erő, bátorság és elsősorban éles látás, szellemi szemmel a világra nézés kellett ahhoz, hogy valaki már a huszadik század közepén, éppen a különféle izmusok kipattanásának elején lássa az akkor még ártatlannak tűnő áramlatok következményeit. De Chirico-t nem támogatta senki öntörvényű gondolatiságában, festészete nem tartozott senkihez és amikor leszürrealistázták, hevesen tiltakozott.
Egyáltalán nem is értette a kérdést, hogy melyik izmushoz rendelné magát, és amikor művészetkritikusok vélekedtek róla, rájuk sem hederített, mert semmilyen ponton nem tartotta létjogosultnak őket, csak a modern művészeti trendek élősködőinek.
De Chirico képeiből az önmagában mélyen meggyökerezett ember szelleme árad ránk, mindenkinek, aki szembe megy egy hazug, az emberi léthez bármilyen téma kapcsán is méltatlan trenddel, ajánlom a képeit. Nem kell, hogy értsük őket, mert ez itt végre az önátadásról szól, ezek olyan művek, melyek ránk várnak, melyek ölelnek, és abban a csendes, mélységes eggyé olvadásban megsúgják a titkaikat.