Aligha hiszem, hogy létezik hiteles, a zsigereinket átható művészet személyes átélés nélkül. Szóval, hogy égetne, ütne, belénk döfne ez a Sergantini-kép saját tapasztalat nélkül, ha ezen a festményen nem a kis Giovanni egy életen át soha fel nem dolgozott vesztesége lenne. Az irdatlan anyahiány, mellyel minden egyes vászonnak „nekiment”. Még egész kicsi fiú volt, mikor Sergantini édesanyját elvesztette, talán csak halvány emlékei voltak róla. Így az anya hamar mitikus alakká nőtt, Boldogasszonnyá, aki egy elképzelt, de annál is létezőbb világból egy életen át vigyázta, óvta kicsi fiát.
Jólesik a soha véget érni nem akaró, gyötrelmes nyárból (amit soha megérteni nem fogok, miért vár január óta majdnem mindenki) e mű által kirándulást tenni az Anyával, mindannyiunk ősanyjával. Vele, aki még akkor is szokott hiányozni, ha él az édesanyánk. Az Anyával, aki soha nem ölt egészében testet az anyagban. Jólesik tudni, hogy ő az, akinél mindig lesz fűtőanyag, melyet nem érint tér és idő, és aki így mindig fel tud melegíteni.
Az Anya éppen, végre, mindig, most felénk tart, éppen tél van, jaj de jó, alszanak a fák is,. Becsukták a szemüket, vagyis levetették lombjukat, mert a fák állítólag a leveleiken keresztül látnak.
Anya, a falunk felé tart, ahol a házak úgy húzódnak össze, mint az Északi-sarkon a pingvinek. Szándékosan közel építettük egymáshoz otthonainkat, mert tudjuk, míg testünk van csak egy másik test melegíthet fel. Na meg maga Boldogasszony, a Sergantini-féle havasi Boldogasszony. Most már tudjuk, ha egyedül maradunk, ha kilöknek a faluból, az Anya akkor is meg fog érkezni Kevesebb megjelenítése