tegnap megint aktuális lett a kérdés, miért is menekülnek el tőlem egy ponton túl intimebb, érzemileg érintett férfiak?
A fiam volt az első, akit felhívtam, aztán meg a férjemet, hogy átbeszéljük a helyzetet, mert ha valakik közel állnak hozzám, és ha valakiket tényleg „bántottam”, azok ők.
A beszélgetés végére egyértelművé vált, soha nem a másikat bántom, a lényeget, az esszenciát, hanem csak a rajtuk lévő maszkokat rángatom meg kicsit. Egy ilyen konfrontáció óriási vizsga, itt válik el, a másik, milyen szinten is kapcsolódik magával, és rálát-e arra, hogy akit még meg lehet benne rángatni, az nem ő.
Az efféle külső figyelmeztetések óriási áldások, segítségek, hogy nehogy egy talmi szerepszemélyiséggel azonosuljunk, és arra építsünk életet, egzisztenciát.
A közelmúltban két „felnőtt” férfival kapcsolatban kerültem hasonló helyzetbe. Mind a kétszer a legtrükkösebb jelmez, az óriásira fújt spirituális énbe szúrtam egy gombostűt. Nem akartam én azt kipukkasztani, de gondoltam, mielőtt azért tényleg komolyan venném, tesztelem egy kicsit, mert gyanús volt..
És durr, és dirr, és robbanás.. Mintha ott sem lett volna az előbb még pompásan feszülő luftballon.
Ilyenkor egy érett, a spiritualitást nem érzéstelenítőként!!!!!, hanem valóban az Ént minden én mögött kutató ember idejön hozzám, és megköszöni, amit tettem vele. Én legalábbis ezt teszem, és nem kicsit szégyenkezve, de valahol megkönnyebülve egy maszktól, elkullogok.
A két férfi, mintha összebeszélt volna, nem így tett. Az egyik miután talán életében először leleplezte valaki, úgy igazán, menekülőre fogta, és eszméletlen erővel elkezdte újra felfújni azt a lufit, amit kipukkasztottam. A másik elszégyellve meztelenségét, az évek óta jól működő szádhu-jelmez mögött, pedig ahogy kell, „nagyfiúsan” letiltott. Hogy soha ne kelljen többé belenézni abba a tükörbe, amit tartottam elé.
Mindez borzasztóan fáj, két barátot, szerelmet veszítek el amiatt, mert támadásként élték meg a legtöbbet, amit ember emberrel megtehet. Hogy figyelmeztettem arra, amit ők esetleg nem látnak magukról, hogy egy szereppel tévesztették meg magukat.
A fiam mellett egész kiskora óta ott állok a gombostűvel, és kegyetlenül döfök, de ezt érte teszem, nehogy egy szerepre építsen életet. Egyszerűen nem tudok mást tenni, mint amit az élet tett velem. Rólam egyetlen mozdulattal távolítatta el húszévesesen a halál közeli élmény az összes lufimat, és azt a kegyetlenséget senkinek sem kívánom, éppen azért rögvest, ahogy meglátok egy gyanúsat pózt, szúrok. Mert egyszerre mindtől megfosztva lenni az tényleg kegyetlen.
De a létrának, a hídnak – amit halandóból halhatatlan felé építünk az életünkkel – csak és kizárólag a meztelen, ártatlan énünk lehet az alapja.
((és fontos, én sem vagyok mindekivel ilyen, de akik számítanak, azokkal mindenképp))