Az este a prágai eseményektől totálisan lesokkolódva, ajánlásra kezdtem el nézni. A nem tudom hanyadik beszámolót is elolvastam a tragédiáról, hátha valaki, valahol leírja a borzalom, az ördög, a teljes mentális szétesettség természetét, vagy éppen azt, milyen úton juthat el valaki egy ilyen bűntetthez. Na meg a tettes anyjára gondoltam, az egyik legnagyobb áldozatra, követett is el bármit a fia ellen az elmúlt huszonnégy évben. (És a filmet is azért kapcsoltam be, hátha akkor itt, a sokat hájpolt Elefántban majd választ kapok.)
Mélységesen magamba zuhanva ültem a tűz mellett az este, sztereóban hallgattam, ahogy a fájdalom serceg, szöszmötöl, ólálkodik bennem, legalább ordított volna, legalább sírni tudtam volna.
Aztán az ordítás a film után tört elő belőlem, legalább ennyi eredménye volt ennek a hatásvadász hulladéknak, mely kellő mélység nélkül, az élet egyik legborzalmasabb tettét, ahol gyerek gyilkol gyereket, használ témául. Ráadásul művészieskedik itt nekem majdnem másfél órán át, amikor is “tarrbélásan”, teljesen öncélúan fiatalokat filmez hátulról, és követi azok sehova sem vezető, éppen teljesen lényegtelen lépéseit.
Ám ezen a hosszúra nyújtott képsorokon keresztül legalább arra rá tudok mutatni, mi a különbség perceken át filmezni az iskolában a vécére menő diáklányokat vagy A torinói ló elején a lovát. Hát annyi, hogy az utóbbiban az a ló a Tarr Béla volt, az ott egy rettentően személyes esemény, ahol a három szereplő magát a rendezőt igyekszik három oldalról bemutatni. Ott szélként süvít a Béla és Ricsiként nyerít tovább, hogy aztán Ohlsdorfer lányaként még megpróbálja egy elképzelt rendeltetés szerint használni a nyelvet, melynek lehetetlenségébe a férfi aztán belefullad.
A két film között a különbség csak annyi, mint mikor abba az ágyba fekszel bele, ahol az épp elutazott szerelmed aludt, és összevissza öleled a dunyháját, meg aközött, amikor egy szállodában előtted nem húztak ágyneműt, és abban forgolódva ráeszmélsz erre.
Mindkettő puha textil, de mégis világok választják el őket.
És erre a különbségre találjon nekem valaki egy szót, mert akkor tizenkét évnyi filmnézés után talán végre rá tudok pontosan mutatni az igazi és a talmi közötti különbségre, és, hogy aligha van valódi súlya annak a műnek, melyet nem hozott anyagból gyúrunk. De hát ugye a világ már csak informálódni, szórakozni akar és egyre kevésbé érzi a kettő közötti különbséget, ami művészetté emel egy alkotást.
Persze értem én, hogy az volt Gus Van Sant célja, hogy lassú, elnyújtott mozdulatokon keresztül közel hozza az egyes szereplőket, hogy megismerjük, megszeressük őket, és így jobban fájjon az elvesztésük, csak hát ha valaki csak másolja az alkotásához a témát, és nem a sajátját meséli el, akkor az pont így – nem – sikerül.