Nagymamám egy évig feketében járt, miután nagyapám itthagyta. A gyász egy egész évet tart. (addig biztos, ezt már én teszem hozzá)
Szinte nem is emberszabta kijelentések ezek. Útmutatók itt nekünk, hogy ennyi ideig minimum elég nehéz lesz. Számítsunk rá. Közben lesznek ugyan fényes napok.
Én csak belül vettem fel feketét. Kívülről megtörik rajtam a fény, a szivárvány összes színét viselem.
ruhatervező: Szilas Rita fotó: JoannaK Photography
Mint ahogy a festményeim is külsőleg színesek, ám az egész látványt a fekete sűrűje tartja össze. Valójában az összes képem fekete.
Gyászolni nem csak halottat, hanem élőt is lehet. Az élőkkel nehezebb. Ott nincs egy határozott pont, mint mikor megáll a szív. Az élőkkel már bőven telik a gyászév és még mindig pislákol kicsit a remény.
A halott az halott, onnantól a mozi vele egy másik alakban folytatódik tovább. Naná, hogy nem szakad meg, csak amit eddig vaskos anyagként vetítettem ki magamból az innentől “finomabb szemcsévé” válik. Anyu sűrű formája most áttetsző, légies, finom.
Amíg a saját énem valósnak hiszem, és nem realizálom itt és most az abszolút káprázat mivoltát addig a halottaim is léteznek. Naná, hogy a cél a realizáció, nem kell angyal, nem kell én.
Lassan, de telik a gyászév. Ráadásul úgy, hogy kettős gyászban vagyok.
“Hol voltál, Uram, húsz évig?” – kérdezi Szent Klára Istentől. “Benned, Klára” – válaszol Isten.