Megkérték a kezem, 3 éve volt, ja mert nem volt elég egyszer, sőt úgy, hogy még el sem váltam az elsőtől, és nem is fogok. Mert ugye itt az életben csak találkozni vagyok hajlandó, és búcsúzzon az, aki délibábokat kerget, de az nem én.
Megkérték a kezem, de tanulva már az elsőből nem mondtam igent, nem én. Hadd ne ismételgessen már magam. Gyere hozzám feleségül, így csendült az ékes mondat fel, és erre csak annyit válaszoltam: Jövök! És azóta ezt teszem, jövök, jövök, jövök.
2015 tavasz, készül a kép
A vőlegénynek azóta hűlt helye, mert vannak akik szeretnek a nagy szavakkal dobálózni, de nem én. Ha kimondok valamit, azt úgy is teszem. És azóta is csak jövök és jövök, és nem én vagyok a megmondója, mikorra érkezek.
Erre a második esküvőre, ahol már vőlegény épp sehol, azért jobban felkészülök. Na mert ugye itt is házat építek, házasságos házat, de egyelőre annak még csak a tervei vannak kész. De én már most mondom, hogy itt találkozzunk, minden megnyilvánulás előtt, itt, ahol még a házunk terve sincs kész, és tudod mit, innen nézzük majd a végig ezt az egész házasságosdit.
Tegnap felsétáltam arra a helyre, ahol volt oly bátor a drága, hogy szájára vegye a nagy szót, jössz-e? Noha még nincs itt a tavasz, de a kávézók már úgy csinálnak, és március végi pompában várták a látogatókat, akik ugyan majd jönnek, jönnek, de még nem értek ide, így az enyém volt az egész terasz.
Leültem arra a székre ahol annak idején a vőlegény, beleültem az ölébe, ami számomra azóta is ott maradt, és az ő helyéről néztem magamra. Amit láttam áttetsző volt, és mindenek előtti, teljesen megértettem, hogy belém szeretett.
Úgyhogy jövök, jövök, jövök, hátha egyszer te is ideérsz.
